Segíteni és a lehető legkevésbé bántani – A „Vendég a háznál” 25 éves

– Milyen érzés volt látni is a hallgatókat?

– Nagyon jó volt, mert ugyan hívnak minket telefonon, jönnek levelek, üzenetek, segítségkérések, saját történetek, de az adásokat egyébként a láthatatlanba engedjük bele, és most személyesen találkozhattunk velük. Olyan volt, amilyennek az álmainkban elképzeltük: családi házzá változott a Pagoda. Lehetett kézműveskedni, társasozni, itt volt Süsü, berendeztük a Tévé-Maci szobáját, a válaszutas fiatalok eljöttek mesélni és játszani a kicsikkel. A felnőtteknek beszélgetést szerveztünk szakértőkkel olyan témákról, amelyekről a gondolkodásunk az elmúlt 25 évben nagyon sokat változott. A szülésről, az apaságról, a gyerekek fegyelmezéséről és a generációk együttéléséről. A pici babától a dédmamákig érkeztek hallgatóink.

– A Vendég a háznál ezek szerint mindenkinek szól? Mit szólnak ehhez a célcsoportot meghatározó kollégák?

– A közszolgálat ilyen szempontból kényelmes, mert nem kell céloznom a közönségemet, arról készítehetek műsort, ami szerintem fontos. Tudom, hogy a műsorszolgáltatók szeretnék fiatalítani a hallgatóságot, de én azt sem tartom tragikusnak, ha 70–80 éves hallgatóink vannak, hiszen ők is töltekeznek belőle, rácsodálkoznak az új dolgokra, ennek hatására másképp lesznek jelen a családjukban.

– Mennyit változott 25 év alatt a műsor? Egyáltalán maga a rádiós magazin-műfaj változott?

– Formájában nem, inkább hangvételében. Régebben talán lassúbbak voltak a beszélgetések, kevésbé feszesek a szerkezetek. Nem volt annyi felkonferálás és magyarázat. Most ebben a 23 percben főként tematikus összeállításokat készítünk, igyekszünk egy problémát több oldalról megvilágítani, nem kinyilatkoztatni, hanem megmutatni dilemmákat, kérdéseket feltenni, hogy az adásokban megvalósulhasson egy közös gondolkodás.

– A magazinok egykor napi praktikus tanácsokat adtak. Ezek ma már elérhetők online, változtatott ez a műsoron?

– A Vendég a háznál adásaiban viszonylag ritkán foglalkozunk ilyesmivel, és valóban, talán a rádiózásban is kevesebb a konkrét életmód-tanácsadás. Rám is igaz, hogy az örökzöld témákhoz nincs türelmem, például, hogy mit adj a gyereknek uzsonnára, hogyan ápold, ha náthás. A családok emberi működése érdekel jobban, a hallgatók is ilyesmivel keresnek minket. A kényesebb témákkal, amelyek fejlődőfélben vannak, amelyekről jó volna társadalmi szinten is gondolkodni, mert emberéleteket érintő döntések születnek róluk. Ilyen például a béranyaság, amelyről a bulvárlapok pletykaszinten tudósítanak, de arról nem ejtenek szót, hogy mit jelent ez a történet összes szereplőjének, milyen kihordani és megszülni más kisbabáját, úgy, hogy nem kötődhetünk hozzá. Milyen egy újszülöttnek soha oda nem bújni az anyához, helyette idegenekhez, esetleg egy másik kontinensre kerülni?

– Az ünneplésen kiemelt téma volt a férfiak, apák szerepe. A műsorban viszont csak női szerkesztők vannak…

– Régóta szeretnék férfi szerkesztőt bevonni, de sajnos, egyelőre csak egy-egy riport erejéig sikerült. Van egy-két vendégkolléga, de a saját műsorukban is akad elég dolguk.

– A médiát még nem érte el az a változás, amit a társadalomban az apaság-témában látunk?

– A Napközben című műsorban van rá példa, és fontosnak is tartom, hogy „apahangon” is megszólaljon valaki. Vagy például egész máshogy válaszolnak a nők, ha egy férfi kérdezi őket az anyaságról. A férfi hallgatók viszont egyre inkább kezdik magukat kompetensnek érezni a gyerekekkel kapcsolatos támákban.

– Mennyire határozza meg a Vendég a háznál témáit az, hogy te milyen életszakaszban vagy éppen?

– Nagyon. Ezért is örülök, hogy mellettünk – két kolléganőm, Mohácsi Edit és Szendrei Edit szinte a műsor indulásától velem dolgozik – van három fiatal, kisgyerekes szerkesztőnk is: Belényi Barbara, Diós Judit és Hegyesi Gabriella. Szerintem a műsoron is érződik, hogy jóban vagyunk.

– Mit kezdtek a fájdalommal vagy indulattal, amelyet kivált egy-egy kényes témátok?

– Felkészülünk rá, hogy ez megtörténhet. Az a kérdés, hogy kiért tartozunk felelősséggel egy olyan műsor készítőiként, amely a gyerekekért van, a gyerekek jóllétéről szól. Informáljuk a közvéleményt komoly kérdésekről, és ha ezekkel lelkiismeretesen és bátran foglalkozunk, előfordulhat, hogy az mélyen érinti a téma szereplőit. De ha egy mozaikcsaládról készült műsorból kihagyod, hogy micsoda trauma a gyerekeknek feldolgozni egy vagy több új személy jelenlétét az életükben, akkor nem voltál közszolgálati, mert nem mutattad meg a teljes képet. De nem lehet cél a bűntudat ébresztése vagy a hatásvadászat. Elsősorban segíteni és a lehető legkevésbé bántani – ez a mottónk.