Szerelem 1956-ban

A fiú egy vak zeneakadémista növendék, a lány friss okleveles védőnő. Mind a ketten vallásosak, akik komolyan gondolják hitüket, hivatásukat, és titokban hívő közösségbe járnak. Közeledik a szilveszter, romok a városban mindenütt, és félelmek az emberek lelkében. A fiatalok tele vannak kétségekkel: ilyen időkben mit helyes és lehet tenni? Ekkor még külön járják útjukat. 

Szilveszterre készülődve a hívő fiatalokból álló csoport elhatározta: imával tölti a szilveszteréjt, felajánlásokat téve, újévi fogadalmaikat hangosan megfogalmazva. Egyikük lakása volt a helyszín, és úgy beszélték meg, hogy egyenként, szállingózva érkeznek, hogy ne keltsenek feltűnést. Vajon Kálmánt, aki nem lát, ki hozza el? Majd Ila, ő éppen akkor jön a munkából. Nem volt nehéz megtalálniuk egymást a csendes, kihalt városban. Egymásba karolva indultak el az Andrássy útról a Keleti pályaudvar oldalától induló HÉV-hez.

Elbeszélésük szerint olyan volt számukra ez az út, mintha mindig együtt jártak volna erre.

Annyira elmélyedtek a beszélgetésben, hogy észre sem vették, hányadik kört tették meg, és elment az utolsó HÉV is. Mi legyen, hova is menjenek? Tudták, van másik csoport is a városban, akik hasonló gondolatoktól vezérelve virrasztanak. Mire odaértek, mindkettőjükben megérett az elhatározás: Őt választom.

Az éjféli koccintáskor már hangosan mondták ki egymásnak a jelenlévő pap előtt fogadalmukat. 

Először Kálmán szüleinek mondták el döntésüket, majd Iláénak. Öröm és félelem született a szülők szívében. „Biztosak vagytok magatokban?” „Még csak most ismertétek meg egymást!” „Dehát az egy vak fiú, mi lesz így veletek?” Záporoztak a félelemből született kérdések, ellenvetések. A lányról ekkor tudták meg a fiú szülei, hogy jelölt volt egy tanító szerzetesrendben, amíg a rendet fel nem oszlatták 1950-ben. Utána elvitték munkaszolgálatra. Nem túl hosszú időt töltött ott, de az is sok volt. Szülei „visszafogadták” hivatalosan, ez volt az akkori eljárás a szerzetesjelöltek estében. Így sikerült rövidítenie a munkaszolgálatban töltött időt, és más hivatást keresett. Múltja sötét foltnak számított az egyházellenes Rákosi-korszakban. Ezek ismeretében mindkét szülőpáros félelme érthető volt. 

Ők ketten sziklaszilárdan állították az IGENT. Nem volt mit tenni a szülőknek. Segédkeztek az esküvői készülődésben. Boldogság, mámor...

Kálmán a Magyar Rádió zenei osztályán kapott munkát zeneszerzőként, így biztosított volt már a fizetés, egy szobát pedig Kálmán szülei adtak nekik a Kodály köröndön lévő lakásukban. Ma már ennek a háznak csak a homlokzata áll, a belső falak kiégtek. Romosak a gyerekek paradicsomának számító egykori lépcsőházak, a közös udvar, ahol találkozhattak a házban élők. Sok vidám pillanatot élhettek meg az itt lakó gyerekek biztonságban, önfeledten.

Boldogok voltak, a család gyarapodott. Első gyermeküket hathetesen el kellett vinniük a közeli bölcsödébe, mert Édesanya és Édesapa dolgoztak. A Nagymama sokat segített, ő kísérte Kálmánt a Bródy Sándor utcába, és ment érte, amikor a munkahelyén végzett. Azután megérkezett a második gyermek is. A hat négyzetméteres szoba szűkössé vált, és ez költözésre késztette a szülőket. A hivatal kiutalt nekik egy kétszobás földszinti lakást, így elhagyták a szürke, lövésnyomokat viselő Andrássy utat, és a közeli Eötvös utcába költöztek. Mire iskolába került legidősebb leányuk, megszületett a negyedik gyermek is. Ekkor megint a gondviselésre bízták életüket, és a hivatal – ki tudja, miért – jóindulattal felajánlott nekik egy nagy lakást, ahol fogócskázni, bújócskázni is lehetett ajtón belül, nem zavarva a lakókat. Ott már elfértek az emeletes ágyak, az iskolásoknak asztal a tanuláshoz, a falon könyvespolcok, tele olvasmányokkal. Volt egy külön szoba az Édesapának, amelyet a nagy fekete zongora uralt és az íróasztal, ahol írógéppel írt különböző nyelvű levelek sokasága halmozódott.
Nagyon ritkán beszéltek az 1956-os eseményekről. Az utána következő időszakról, a hetvenes évekről már inkább, sokszor meséltek gyerekeiknek őszintén barátaik kálváriájáról és mindarról, ami a városban és a világban zajlott. Közben a család gyarapodott, növekedett. 1971-ben született legkisebb gyermekük, a hetedik. 
A nehézségek napi szintű megoldására koncentráltak. Soha nem elégedetlenkedtek. Megköszönték, amijük volt, és ha tudtak, adtak másnak is.
Két igen boldog ember élte életét nyitottan, állandó tanulásban, Istenben bízva és egymás kezét fogva. Távozásukkor az irgalmas Istenre bízták az itt maradottakat. Egy forradalom öröksége volt az ő 55 évig jóban-rosszban kitartó együttélésük.
Gyermekeik már régen felnőttek, járják a maguk útját. A sok unoka is emlegeti őket. Tanulnak, dolgoznak, házasodnak, és szeretettel gondolnak a nagyszüleikre.
 

Dobos Kálmán (1931–2013) Szolnokon született. Tizennégy évesen, egy robbanás következtében veszítette el látását 1945 áprilisában. Szülei döntöttek úgy, hogy kezdjen zenét tanulni. 1946-ban a család Debrecenbe költözött, zenei tanulmányait így fiuk a város „zenedéjében" folytatta. Egyre inkább a komponálás került érdeklődése középpontjába. Később Budapesten Zempléni Kornél volt a zongoratanára, zeneszerzést Szelényi Istvánnál tanult. Többször megkísérelt bejutni a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakára, de a felvételiztetők a vakságot eleinte leküzdhetetlen akadálynak tartották. Viski János – kollégái ellenében – mégis úgy határozott, hogy felveszi az osztályába. 1957-ben diplomázott, és még ugyanabban az évben a rádióhoz került, ahol 1991-ig dolgozott. Zeneszerzői tevékenysége elsősorban a kamarazene és a kórusmuzsika terén bontakozott ki. Zongoraművészként főleg magyar alkotásokat tartott repertoárján: Bartók, Kodály, Weiner és Liszt műveit, valamint saját kompozíciókat. Sokat utazott, és más földrészek országaiban is a magyar zenét népszerűsítette előadásaival, játékával.