Lackfi János, Szabó T. Anna: Ikertükör. A test és a kenyér

Egy-egy mai vers, a szerző külföldi, hol nő, hol férfi. Akik rápillantanak, költők maguk is. Ugyanaz a szöveg kétféle arcát mutatja kétfelé.

Lackfi János: ÉLESZTŐ

A test bizony titok. Különben miért is gyorsítaná pulzusunkat, szárasztaná ki torkunkat a pornográfia? Miért jojóznának a szemek az utcán egy-egy impozáns termet, libbenő szoknya láttán? Miért fejlődne elektromosság két egymáshoz túl közel merészkedő sejthalmaz között? Lemezteleníteni a testet, azt lehet, nudista strandon megszellőztetni, azt is lehet, de kivonni belőle a titkot, lehetetlen.

Úgy van ez, pont úgy, mint a kenyértésztával. Erjed, megkel, duzzad, változik. Grammra pontosan tudjuk, mi van benne, mégis valami váratlant ad ki végül, hiszen eleven, hiszen több, mint összetevőinek összege. Ezt a bizonytalan többletet szoktuk jobb híján életnek nevezni. Ha fennkölt hangulatba jövünk, azt mondjuk rá: lélek. Tudósok megállapították, hogy bár a holttest pontosan ugyanazon anyagokat tartalmazza, mint az élő, mégis könnyebb lesz huszonegy grammal a halál beállta után. Más tudósok megállapították, hogy ez nem egyéb, mint mítosz, mint mérési pontatlanság: a lélekből még ennyi sem megragadható!

Két test, ha egyesül, akkor is részt vesz a teremtés rítusában, ha nászukból nem fogan élet. Akkor is a teljességnek feszülnek neki, és ahogy a test több, mint kémiai elemek összege, úgy két test bizony több lesz, mint egy test megkettőzve. Két egymással összeforrt test végtelenné nyúlik, kilibben a tudathatárokon, valahol a párhuzamosok találkozásánál időzik. A vers erre a teremtés-részességre játszik rá, és egyszersmind tükrözteti is a jelenetet. A lisztet eleven tésztává gyúró asszony megismétli a titokzatos aktust, melyben Isten gyúrta testté az embert. Meleg, lélegző, alakváltoztató, erjedő valóság a tészta is, a test is. A test teremt és teremtett. Test teremti a tésztát is, kölcsönbe ad neki hevéből, erejéből, formázó kedvéből. Egyik testnek kedve telik a másikban (a másiknak az egyikben). Egyik testnek (a másiknak is) kedve telik a tésztában, az elfogyasztható, duzzadó, megpiruló életben. A szerelem elektromos kisülése után jön a kisülő tészta. A szervek átlényegülését követi a liszt átnemesedése. A szerelmesek felfalták egymást, és most várják, hogy felfalhassák a tésztát. A test titka után jön a kenyér titka.

Bármennyit is boncoljunk egy testet, bármilyen mélyen hatoljunk belé mikroszkóppal, bármilyen szubatomi részecskékre bontsuk, a titok ott lebeg benne, megfoghatatlanul. Bármennyit is elemzünk egy személyiséget, reakcióit, sebzettségeit, komplexusait, örömeit, vágyait, sose leszünk képesek megragadni azt, amitől megismételhetetlen létező. Bárhogy bekebelezzünk is egy veknit, foszlósságában, ropogásában, levegős nedvességében ott a rejtély.

Mit tehetünk hát lelkekkel, testekkel, kenyerekkel? Közelükbe húzódunk, élünk velük, élünk belőlük, tovább gyúrjuk őket, éltetjük általuk magunkat.

Szabó T. Anna: TEST ÉS KENYÉR

Nincs misztikusabb, mint a kenyér. A gabona a legősibb tápláléknövények közé tartozik, a mag kikelése a termékenységrítusok alapja, a feltámadás bizonyítéka. A zöld bőrű Ozirisz, a nagyhajú Démétér, az alvilágba leszálló Perszephoné mind az újjászületés megszemélyesítői, akik megjárják a nemlét sötétjét és új életre kelnek a föld alól. Amikor Shakespeare hetvenötödik szonettjének első sorát Szabó Lőrinc így fordítja: „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér”, mindenki érti, hogy a szerelem teljességére gondolt, arra, hogy amiképpen az élet étele a kenyér, úgy a léleké a szerelem. A kenyér az életet jelképezi – akár testi értelemben, akár lelki szinten, amint a vallási szertartásokban használják.

Aki kenyeret süt, voltaképpen mágikus cselekedetet hajt végre. A mi európai kenyerünk kovászos vagy élesztős tészta, és már az „élesztő” szóban is az élet szerepel, a gomba, amely lelket, lélegzetet ad a lisztnek, megemeli, langyos és eleven masszává leheli. A földből kelt gabona vízzel keveredve levegőt vesz, hogy a tűzben kenyérré érjen. Mi volna ennél varázslatosabb?

Aki gyúrt már langyos kenyértésztát a lisztfelhőben, aki dagasztotta már az eleven testként idomuló, gyöngéd és sima és mégis ellenálló, rugalmas anyagot, az érezte biztosan, mennyire érzéki, mennyire földközeli és mégis felemelő élmény megküzdeni az életet jelentő élelem előkészítésével. Általában női munka ez, a pékeket mégis izmos és elszánt férfiakként szoktuk elképzelni. A középgenerációs angol költő, Antony Dunn ezúttal egy kipirult nőt állít elénk, mintegy megszemélyesítve a termékenység istennőjét (ámbár hangsúlyoznám, hogy az ágyból kiugró pucér kedves – ahogyan a szemlélője is – bármilyen nemű lehet), aki az érzéki örömök öleléséből egy másfajta örömbe, a kelttészta-készítés gyönyörűségébe merül bele. Talán nem is kenyeret süt, talán nincs is tudatában a cselekvése misztériumának – de éppen ez az ártatlanság az, amitől meghatódik a szerelmes tekintet, ami otthonossá és gyöngéddé és felejthetetlenné teszi ezt a képet. A meztelen tészta és a ruhátlan test közelségének illata és melege szinte fájdalmasan intim, a vers olvasója szinte kukkolónak érzi magát, holott – a természetes test látványát leszámítva – semmi illetlen nem történik a szövegben. Mitől érezzük magunkat mégis rajtakapva? Azt hiszem, a megfogalmazás feszessége és pontossága teszi, de mintha mi is ott állnánk egy pillanatra ágy és asztal között, az ölelés és a jól végzett munka örömével, az állandóság – és talán az örökélet – szabadságának ígéretét érezve meg a rejtélyesen kelő tészta élesztős illatában.