Magyar divattervezőnők és a népművészet diadalmenete
Az elmúlt években gyakran találkozhattunk népművészeti motívumokkal ruhán, táskán, cipőn, olimpiai formaruhán, és többször szerveztek divatbemutatót is e téma köré. Az ötlet persze nem új, igazi hőskorát a 19. századra és a 20. század első felére tehetjük. Utóbbi időszak azért is izgalmas, mert ekkor fordult igazán nagyot a világ, s így már olyan tervezőnők léptek színre, akik egyszerre voltak hallatlanul modernek és formabontók, mégis, munkáikban a magyar tradícióhoz nyúltak vissza.
Harangszoknya és legyező
A 19. században – hosszú idő után ismét – rájöttek arra, hogy a ruha a nemzeti identitás kifejezőeszköze lehet, Barabás Miklós például „Nemzeti Divatképek” címen rajzolta le a korabeli, historizáló ruhadarabokat. Egyre nagyobb lett az érdeklődés tehát a magyar ruhák iránt, az 1860-as évekre lendületet vett a hazai szabóipar.
Ha egy újság azt akarta, hogy az akkor újonnan megjelenő vásárlóréteg, a polgárosodó nő megvegye termékét, divatképekkel, szabásmintákkal tette a lapot vonzóbbá.
Aztán feltűnt a színen Csepreghyné Rákosi Ida, aki piacra dobta a Divatújságot. Ez volt az első olyan magyar lap, amelyet valóban szakmabeli készített, Rákosi Ida ugyanis foglalkoztatott színházi jelmeztervező és szabó volt, dolgozott az Operának, a Nemzetinek, a Király Színháznak, a Népszínháznak. „Ő igen nagy fáradságot vesz magának. Nem azon van, hogy cifra ruhákat készíttessen, hanem hogy az helyes és korszerű legyen. Egy-egy operettnél, ha egy kicsit idealizálta is a ruhákat, azért alig tért el az igazitól” – írta róla igencsak megengedően Blaha Lujza.
Az 1880-as évekre már az „igaziról” is egyre több embernek lehetett fogalma, hiszen budapesti kiállításokon láthatták Gyarmathy Zsigáné remek pénzügyi érzékének köszönhetően a kalotaszegi, Hollósy Mária gyűjtése alapján a felvidéki hímzéseket, de a század végére már a matyó is híressé vált. Viszont, ahogy egyre keresettebb lett ez a divatirányzat, úgy egyre inkább tömegtermékké is vált: sokszor eltúlzottan, a lényeget elfelejtve, egy-egy külsőség felnagyításával próbálták mutatni, hogy ezek magyar viseletek. Fábián Gyula 1934-es mondata jellemzi legjobban ezt a jelenséget:
„A másik hiba ott volt, hogy valahányszor kiadták a jelszót: teremtsünk magyaros divatot!, a tervezők mindig beérték egy kis felszínes, mézesbábos hímvarrással.”
Tunika és zsákruha
Változás akkor következett, amikor már nem vaskos, színpadi jelmezre hasonlító ruhákban gondolkoztak, hanem a korabeli, nemzetközi divattal próbálták összehozni a népviselet formáit és díszítéseit. Körösfői Kriesh Aladár festőművész szorgalmazta, hogy az egyre kényelmetlenebb és egészségtelenebb öltözködési stílust éppen a hagyományokkal reformálják meg. Ennek legkiemelkedőbb megvalósítója Undi Mariska (1877–1959) lett, aki emellett grafikus, festő, meseillusztrátor, játék- és bútortervező is volt. Hatgyermekes győri családból származott, édesanyja az összes vagyonát (beleértve a házukat) eladta azért, hogy gyermekeit taníttathassa. Így került Mariska Budapestre, ahol Székely Bertalan tanítványaként a Képzőművészeti Akadémia hallgatója lett – itt ismerte meg Kriesh testvérét, és így lépett kapcsolatba előbb a gödöllői művészteleppel, majd a népművészettel, gyűjtőutakon járt a Sárközben, Matyóföldön, Kalotaszegen.
Életével a modern nő megtestesítője volt: önálló, saját magát eltartani képes személyiség, aki kibontakoztatja tehetségét, és aki műtermében a maga tervezte bútorok között, egészen újszerű, maga tervezte ruhákban dolgozik. Fűző nélkül.
Mégis, a hagyomány útját járva, hiszen mindehhez gazdag népművészeti formakincsünkből merített ihletet. Nem tagadta meg a múltat, sőt, gyűjtéseit több kötetben ki is adta, rajzokkal, fényképekkel, elemzésekkel egészítette ki.
Teniszruha és estélyi
A modern és a magyar tradíció ötvözéséből létrejött divatirányzat az 1930-as években virágzott igazán, Ferenczy Ferenc és Tüdős Klára (1895–1980) munkájának köszönhetően.
Tüdős már nemcsak az Iparművészeti Iskolában tanult, néprajz szakot is végzett, így szakmailag megalapozott módon vett részt a falukutató mozgalomban. Továbbá tanított, táncolt és jelmeztervező is volt az Operaházban – ő is az új nőtípus képviselője. 1937-ben nyílt belvárosi divatszalonjában paraszthímzéssel, szőttesekkel díszített ruhákat árult, amelyek egyszerre voltak autentikus és modern darabok. „A ruha vagy anyagban, vagy vonalban, vagy dekorációban legyen magyaros, de sohasem mindháromban egyszerre” – vallotta.
A sorozatos pályázatoknak, divatbemutatóknak köszönhetően, egyre több tervezőnő tűnt fel (Edvi Illés Panni, Tedesco Juci, Csernák Anna Réka, M. Konkoly-Thege Ilona, Fries Erzsébet, Haranghy Erzsébet, Nagyajtai Teréz), a divat minden területén ott volt a magyar hagyomány, még teniszruhát is lehetett kapni népművészeti díszítéssel, az új divatirányzatra pedig sorra érkeztek az elismerések külföldről. A sikertörténetnek, amely a hagyományos értékeket emelte be a modern világba, a történelem további alakulása vetett véget.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>