Lackfi János: „Az életemre ráeresztem az irodalmat, az irodalomra pedig az életet”

– Ez a pörgés, amiről, ugye, nem beszélünk, engedi, hogy néha elégedetten hátradőlve gyönyörködj a munkádban?

– Ha fociban hirtelen fordulsz egyet, lerázod a védőt, becsapod a kapust és bent a labda, az valódi elégedettség. De a meccs megy tovább. Hasonlóan euforikus érzés, amikor egy írás kész van és elengedem. Később, ha pozitív visszajelzést kapok, szeretem újra elolvasni az adott szöveget, lássuk, mi tetszett rajta. Az öntetszelgésnek ez a fajtája gazdasági értelemben kidobott idő. Nem is tart sokáig, mert ha kész vagyok egy munkával, a következő pillanatban szeretnék nekiugrani egy másiknak.

Máskor úgy vagyok, mint az indián, aki kétszáz kilométert jött autóstoppal, de mikor hazaér, nem megy be, leül a küszöbre és vár. Mert még nem érte utol a lelke.

Elég rosszul osztom be az időmet, hol halogatok, hol kapkodok... Talán ezért is csinálok sok mindent.

– Mint egy jó háziasszony, sokfélét és örömmel…

–… persze sosincs kész semmi. Minden rendezettség viszonylagos és időleges. Jó ránézni a konyhapultra, ha tiszta, bár közben észreveszem, hogy ki kell vinni a szemetet vagy enni kell adni a nyúlnak, mert akinek a kedvence volt és etette, annak már nem a kedvence.

– Most még szimbólumokban beszélünk, vagy tényleg te adsz enni a nyúlnak?

– Én, persze, mert bár nem a kedvencem, azért azt nem bírnám elnézni, hogy feldobja a pacskert, csak mert gazdinak nincs kedve megetetni.

– Mintha ez is olyasmi lenne, mint a napi verset elkészíteni az éhes olvasóknak. Van olyan műfaj vagy téma, amihez a szokottnál nagyobb áhítattal fogsz hozzá?

– Áhítattal? Erre a szóra gyanakszom. Az ihletből romantikus babonát kovácsoltunk, márpedig ez elidegenít az irodalomtól. Igyekszem hát nem révületbe esni önnön produkcióm nagyságától. Szeretném jól megcsinálni azt, aminek nekifogok, de persze rég rossz, ha egyedül csinálom...

Jó esetben a mű is ír engem, a Jóisten is átkacsint rajta keresztül.

Íróember az, aki tudja, hogy a végállomáson mindenki köteles elhagyni a szerelvényt, és erre utastársait is figyelmezteti. Az erősebb lét, a halál, a túlvilág, a szeretet, a gyűlölet közelében tartózkodik, onnan tudósít. Kutya legyek, ha ez nem áhítatos dolog, csak nem szabad ájtatoskodva elővezetni, mert könnyen nevetségessé tesszük az egészet...

– Gyakran hagysz félbe munkát?

– A gépemben aszalódik nem kevesebb, mint öt darab félkész regény. Aztán animációs filmforgatókönyvek, meg egy négyszáz oldalas XX. századi francia költészeti antológia, mert a kiadó valamit elbénázott a jogokkal. Paul Claudeltől A Kelet megismerése, ahhoz csak egy utószó kellene. Muszáj állandóan mérlegelni, mi az igazán fontos.

– És mi van a mérlegen, ha irodalomról van szó?

– Kicsit több mint három évvel ezelőtt volt egy stroke-om, addig cégtelen tűzoltás volt az életem. Utána viszont elkezdtem gondolkodni, hogy a sokféle bíbelődés meg totojázás mellett mi az, amivel magamnak, a tehetségemnek, a szakmának, a világnak, az Istennek tartozom. Sokat segített a rangsorolásban egy kedves barátom, aki kétszer gyógyult ki rákból, és coachingban, marketingben, pszichológiai, lelki technikákban mélyült el a felépüléskor. Mi, bölcsészek, hajlamosak vagyunk kóklerségnek tartani bármiféle menedzsertudást... Pedig ebben a szakmában sem mindenki számlaösszegre koncentráló, öltönyös jampec. Komoly tudás van ott is felhalmozva, szükségem is volt rá.

Negyvenegy évesen összegeztem, hogyan szeretném látni az életemet öt vagy tíz év múlva. A hosszabb prózák ott rostokoltak a munkapadon, mert idő szűkében voltam, és nem volt meg a módszerem a „maratonfutáshoz”.

– A regényírás más munkamódszert, esetleg életformát kíván?

– Se úszni, se futni nem szeretek, de ha bedobnak egy labdát, tüstént rávetem magam. Ráadásul a regényíró szükségszerűen kicsit egoista is, ami egy nagycsaládban nehezen valósítható meg.

– A regényért hagytad ott az egyetemi tanítást is, aztán mégis jött a Milyenek a magyarok? harmadik kötete, a Három a magyar igazság …

– A sorozat kívánta a folytatást, de a harmadik kötetben korábbi novellákat gyűjtöttem egybe. Hát igen, azt hittem, eljövök az egyetemről, másnap kezdem a regényírást, és meg sem állok a könyv végére kitett pontig. Ennyire azért nem egyszerű a dolog. Több „folytatásos” munkát le kell még tudnom, ezek is zavarják a koncentrálást. Tavaly ráadásul besültem egy regénnyel, mert túl sokat nyilatkoztam róla, holott nem is létezett. Ezért 2015 elején teljesen újba fogtam, most már a felén túl járok, de egy mukkot se szólok róla senkinek, még feleségemnek sem. Egyedül Margit lányomnak meséltem el, hogy meg ne kattanjak bele. Ez a titkolózás olyan, mint amikor a szénégető földdel „lefojtja” a boksát, hogy lassú legyen az égés.

– És milyen a regényíró napirendje?

– Reggel, ha felkelek, ez az első, amihez hozzáfogok. Persze azért nem lettem meditatív figura, a vibráló személyiségem megmaradt, úgyhogy minden más teljes kikapcsolása nem ment. Megnyugtat, ha az írás szüneteiben elolvasok pár mailt.

De Murakami Haruki esszéiből azt is megtanultam, hogy a maratoni futást nem lehet öt percekből összerakni – a délelőtt a regényé. Kiszámoltam, hogy munkanaponként hatezer karakterrel számolva egy év alatt sikeredhet.

Azt is a japán írótól tanultam, hogy akkor kell abbahagyni, amikor jól megy, hogy utána örömmel vegyem fel a munkát. Ha kifulladásig írok, az keserű szájízt hagy másnapra.

– Az biztos, hogy a tanítványaid nagyon hiányolnak. A középiskolásokkal és az egyetemistákkal is szót értesz. Az előadásaidon többnyire van egy-két keresetlen szavad az irodalomoktatásról. Volt, amikor jobb volt az oktatásunk?

– Jobb nem, csak más. Régen az irodalom az elitnek szólt, ők a hatalmi pozíciókért cserébe afféle fennkölt tartozékként „megvették” a klasszikus kultúrát, amely a kiválasztottak jussa volt. Nézzük meg az Aranysárkányt, ott a gimnazista-lét a társadalom krémjének jár csupán! Ma gimnazistáink jó része kényszerutas, mert mondjuk tűzoltó, szakács vagy benzinkutas szeretne lenni, de minden érettségihez van kötve. Mi pedig irodalomtörténész-szaknyelvvel traktáljuk őket, ahelyett, hogy megtanítanánk a verset-prózát C-vitaminként használni. Megpróbáljuk a gyerekek alfelébe betömködni az irodalom gyógyszerét, és csodálkozunk, hogy nem hat. Sulyok Blanka, kedves volt tanítványom, ma már sztárpedagógus, mert bement egy faipari szakközépiskolába, és nem csupán lesütött szemmel leadta a tananyagot. Rájött, hogy ezek a gyerekek a mindennapi életükben is verset írnak, állandóan rappelnek. Hát miért ne lehetne Homéroszt megrappelni?

Lackfi János - Kép: Emmer László

Költészet napján minden évben meghívnak a Mechatronikai Szakközépbe rendhagyó irodalomórát tartani. És négyszáz műszaki-őrült srác pontosan megérti, hogy a költészet lehet vicces és szórakoztató, segít, ha fájdalmam vagy nyomorom van.

Egy csipetnyi élet, és máris robban a magyaróra.

– És az egyetemi oktatás?

– Ohó, volnának nekem szebbnél szebb, vadabbnál vadabb ötleteim, hogy kellene ezt jobban csinálni. Kibicnek semmi se drága! Csak türelmem nem lenne valóban síkra szállni, megismerni az oktatásügy szerkezetét, mit lehet, mit nem, merre hány méter. Isten látja lelkem, mindig is irtóztam a táblázatoktól, tanegységlistáktól, és hányszor, de hányszor kellett ilyesmit összebuherálnom. Úgyhogy jobb, ha nem szájhősködöm.

Nem is ez a feladatom, utam. Iniciátor vagyok, beavató, vannak robbanékony gondolataim, járom az országot, évi száz helyen beszélek felnőtteknek, gyerekeknek, pedagógusoknak, könyvtárosoknak, igyekszem új szempontokat feldobni, kavarni az állóvizet. Biztos van ebben felesleges kivagyiskodás, az majd letisztul. Ami pedig hasznos, hátha beépül itt is, ott is. A Petőfi rádión megy egy sorozatom Nemkötelező irodalom címmel arról, hogyan szabaduljunk meg iskolás előítéleteinktől, és fedezzük fel, hogy olvasni nem kötelező, de nagyon buli.

A Facebookon pedig, naponta többször frissülő írói adatlapomon olykor több tízezer ember olvas egy-egy verset, prózát, röpdösnek a kommentek.

Ráadásul mióta nem tanítok, beiratkoztam továbbképzésre a világegyetemre, például úgy, hogy felmegyek a teraszunkra, a rakott krumpli rétegeit pakolászom egymásra holnapi ebédnek, és közben bámulom a fellegek rejtelmes szabásmintáit. A bámészkodás fontos. És a függőágyban ringva rakásra olvasom Murakami Haruki könyveit, próbálom ellesni a mondatok lejtését. Elültetem a bazsalikomokat, amiket a piacon vettem, és illatukkal már nagyon noszogatnak. Felvettem a türelem szaktárgyat is, lesz egy apró térdműtétem, három napig meg se mozdulhatok, utána csak fokozatosan. Ez kimondottan szakirányú továbbképzés.

– Sok klasszikust és annál is több kortárs költőt olvasol, fordítasz. Nem oldódik föl a saját karaktered ezekben?

– Egy kreatív írás foglalkozáson mondta valaki, hogy a szövegeimet sose lehet felismerni, mind másféle. Van, aki azért szeret, mert szép klasszikusan írok, van, aki azért, mert megfricskázom a klasszikusokat, de írok anekdotikusat, szlengest, zsoltárost, érzelmest, ironikust, elvontat, gyerekest, nyelvbűvészkedőt, nagyon sokféle munkadarab kerül ki a kezem alól. Izgat minden módszer, amit még nem próbáltam... Valahol irigylem az ezer méterről felismerhető alkotókat, akik csak egyféleképpen akarnak vagy tudnak írni. Annyira azért nem, hogy utánozzam is ebben őket. Sokkal nyughatatlanabb, kalandvágyóbb vagyok annál. Ez írói alkat kérdése, szeretek többféle úton járni egyszerre, maszk mögé bújni, erre kiváló lehetőség a műfordítás. A nemzetközi irodalmi fesztiválokról mindig hozok valamit, most is görög, török, flamand költők verseit bütykölöm, bár harminckötetnyi után inkább már csak örömből csinálom a fordítást, nem ipari mennyiségben.

– Amikor 41 évesen elképzelted a jövődet, belefért egy hatodik gyerek is?

– Az csak a szakmai tevékenységem átvilágítása volt, nem a magánéletemé. Tizennégy év szünet után elindult egy babánk, aki először feje tetejére állította kis világunkat, aztán nagyon várni kezdtük. Ő lett Róza, aki végül nem született meg. Sokat beszélgettem vele magamban, hosszan búcsúztam tőle, s kicsit a babázástól is. Azt hittük, itt a nóta vége. Közben fiam, Simon megnősült és pár hónap múlva, hipp-hopp, babát is kezdtek várni.

Nekifogtunk, hogy tisztesen hozzáöregedjünk a nagyszülőséghez, és akkor jött az újabb meglepetés: mi is babát várunk.

Simonékkal, menyünkkel nagyon bensőséges kapcsolatot hozott a közös babázás... Persze azért nem volt könnyű félelem nélkül várni a kis Julit. Megérkezése is viharosra sikeredett, majdnem ottmaradt mind a két Juli, a kicsi is és a nagy is. Ha otthonról indulunk, semmi esély. Szép eszmény az otthonszülés, de benne van a pakliban, hogy beáldozzuk érte azt, akit szeretünk.

– A félelemmel hogy tudsz szembeszállni?

– Vannak szorongásaim vagy depresszív kiüresedéseim, de amikor van mit tenni, sőt, tenni kell, akkor nem szoktam elengedni magam. Ha meg tudom fogni a munka végét, nem félek az ördögtől sem. A hakni-nihil időnként megvisel, de tanulgatom kezelni. Nehéz megszokni, hogy két órán át mindenki a szavamon csüng, aztán hazamennek vacsizni. Pedig normális dolog. Mint amikor a háziasszony elkészíti a világbajnok ebédet, mindenkinek ízlik, de aztán szétszélednek, ott marad a sok maradék meg mosatlan, és már a holnapi ebéden kell gondolkodni. Ezek mini zuhanások, nem nagy tragédiák.

– A feleséged a „hiperaktivitásodat” nyugalommal szemléli?

– Igen, nyugodt, türelmes nő, akinek meg kellett tanulnia kijönni lobbanékony, nagyszájú férje árnyékából. Szinte gyerekek voltunk, amikor összeházasodtunk, ő tizennyolc, én húsz. Mindent váltásban csináltunk, egyikünk délelőtt, másikunk délután járt egyetemre. Jöttek a gyerekek, mindketten pelenkáztunk, segítség nem nagyon volt, mert az én író-költő szüleim a második ifjúkorukat élték, az ő szülei pedig teljes állásban tanítottak.

Azt hittük, teljesen egyformák vagyunk, mert közös birodalmat építettünk. Aztán egyszer csak megjelentek a gyerekkori megvalósítatlan álmok.

Engem újra egyre jobban kezdett érdekelni a foci, őt a kutyaidomítás. Ő nem szerette a focit, engem meg hidegen hagytak a kutyák, és lassan úgy éreztük, ahogy igazán felnőtté váltunk, hogy a házastársunk egy idegen. Még szép, mi más lenne! Nehéz időszak volt, de az addiginál hatalmasabb eksztázisokat tartogatott, csak ki kellett küzdeni. Sokat olvastunk és próbáltunk, párkapcsolattal foglalkozó előadásokra jártunk. A korábbi szimbiózis helyett létrejött egy olyan viszony, amelyben két szuverén lény él együtt, borul össze.

– A családfenntartó szerep erősíti vagy gyengíti a költőt?

– Én vagyok az, aki azért pizzafutár, mert így folyton motorozhat. Hobbim az irodalom, és ezzel keresem a kenyerem. Azt is a nyugatosoktól tanultam – belőlük írtam a szakdolgozatomat és a doktorimat is –, hogy a bohémság nem olyan, mint ahogy elképzeljük. Krúdy a legnagyobb korhely volt, de ki nem tette a lábát otthonról, amíg tizenhét oldalt papírra nem vetett – azért annyit, mert így rávert a „csak” tizenhatot író Jókaira. Kosztolányi kora délutánig ki sem lépett a szobájából, pizsamában dolgozott. Otthon is azt tanultam meg szüleimtől, hogy ez munka, szöszölés, mert ha mondjuk, folyóiratot csinálok, akkor az előfizetőkről kartotékot vezetek, címzem a borítékokat, és létezik korrektúra is. Már gyerekként láttam az irodalmat a szerelőaknából.

– Változóban van a költőkről szóló mítosz? Eljöhet a kávéházban dorbézoló bohémek után a pelenkázó költők korszaka?

– Van normális költő és nem normális. Más szakmákban is ez a helyzet. Vannak call centerező és nyelvet tanító költők, akik nagyon tehetségesek, mégis favágómunkákból tartják el magukat. Karinthy szerint a sarkon álló hölgy kollégánk: ő a testét árulja, mi a lelkünket. Nem tudom, több alkoholista van-e a költők, mint a vízvezeték-szerelők vagy kishivatalnokok között. Egy görög mondás szerint „írj úgy, mint a jó írók, és élj úgy, mint a jó emberek”. Aki jól tud írni, mindegy, hogy él.

A nagycsalád pedig feltornázza az adrenalint, és változatos élményanyagot ad.

Nemrég született első unokánk, Vilmos. Margit lányom nemrég komoly döntést hozott: az orvosi egyetemet otthagyja a skandinavisztikáért. És van otthon három tinédzser lány, akikkel megy a szokásos kötélhúzás: hova mész, mikor jössz, kinél alszol. Meg egy pici baba...

– Amikor az ember filmet vagy fotót készít egy nyaraláson, valójában nem nyaral. Azzal, hogy folyamatosan megfigyeled az életet, gyűjtöd az alapanyagot, nem vész el valami a személyre szóló élményeidből?

– Nyilván kevesebbet élek önfeledten, mindig a témát hajtom. Múltkor egy fellépés után dumáltunk, és egy kolléganő rám szólt, hogy le lehet állni, már nem a színpadon vagy... De ha egyszer pörgök tovább? Meg kéne élni a pillanatokat, elengedni a teljesítménykényszert, a bizonyítási vágyat. Persze élvezem is, hogy az életemre ráeresztem az irodalmat, az irodalomra pedig az életet. Minden foglalkozásnak megvan a maga veszélye, a hegymászó leeshet, a búvárnak kilyukadhat az oxigénpalackja... Én meg elfelejthetek élni, ha nem vigyázok.