„A társadalom mintha leértékelné a gyereket, a kutyát pedig fel” – Miért nevelnek sokan szőrös kedvencet ahelyett, hogy családot alapítanának?

Miért mutat nagyobb hajlandóságot a modern társadalom a kutyatartásra, mint a gyermekvállalásra? Mi változott meg?

Átalakult az életünk, az életmódunk. Az állatvilágban minden élőlényt alapvetően az mozgat, hogy utódokat hagyjon a világra, de az embereket nemcsak biológiai késztetések irányítják, hanem az is, amit az életük során megtanulnak, kultúraként magukba szívnak. Gyereket nevelni csodálatos és számomra – háromgyermekes édesanyaként – semmivel sem pótolható élmény. Viszont kétségtelen, hogy nagy kihívás ma gyermeket nevelni, főként, mert a szülők, sőt sokszor éppen az anyák, meglehetősen magukra vannak hagyva. Nincs meg az a fajta segítség, amely elődeinknek még megvolt. 

Őseink csoportokban éltek, melynek tagjai rendkívül ragaszkodók és hűségesek voltak egymáshoz. A gyerekekkel, újszülött kortól nemcsak a szüleik, hanem a csoport minden tagja foglalkozott. 

A kicsinek mindenkivel kialakult valamilyen fajta kapcsolata. Ezt szaknyelven kooperatív szaporodásnak hívjuk, és nagyon sokat köszönhet ennek a fajunk, sokak szerint a beszéd kialakulását is. 

Míg emberszabású rokonainknál, akiktől csak hatmillió éve vált el a fajunk, teljes mértékben az anyára van bízva az utódok túlélése, nálunk egy közösségre. Még ma is léteznek gyűjtögető, vadászó, halászó törzsek, ilyen például az afrikai Efé törzs. Náluk egy hathetes kisbaba többet van másnál, mint az édesanyja kezében. Míg évezredeken keresztül a gyermek gondozásával és nevelésével járó terhek megoszlottak a nagycsaládon, csoporton belül, ma egyedül a szülők, többnyire az anya vállát nyomják. Ebben az értelemben régen könnyebb volt gyermeket vállalni, nevelni, mint most. Nemhiába tartja a mondás, egy gyermek felneveléséhez egy egész falu kell. 

Agyunk genetikailag – több ezer éve – egészen más környezetre adaptálódott, és nem sokat változott azóta. Társas faj vagyunk, és ma hiányzik az a fajta támogató-szociális közeg, amely az őseink idejében még megvolt. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy régen minden jobb volt, hiszen például a gyermekhalandóság minimálisra csökkentése fantasztikus modernkori vívmány, csak annyit hangsúlyoznék, hogy biológusként megértem, hogy nem vállalnak az emberek gyereket, ha nem érzik maguk körül a támogató társadalmi közeget.   

Magunkra maradtunk, ezért félünk belevágni a gyermekvállalásba, és inkább kutyát tartunk?

Míg régen a csoport tagjai – gyerek, felnőtt, fiatal, idős – mindnyájan kapcsolatban voltak egymással, ma már tízből kilenc felnőttnek semmilyen kapcsolata nincsen hat év alatti gyermekkel. Márpedig az ember nem ért ösztönösen a gyerekneveléshez, meg kell azt tanulnia. Ha nem lát maga körül gyermeket, például azért sem mer gyermeket vállalni, mert nem tudja, mit kell vele csinálni. 

Az ipari forradalom magával hozta a gazdasági növekedést, a városiasodást. Megnőtt a mobilitás, csökkent a születésszám, és ekkor vált hobbivá a kutyatartás is. Nagyon átalakult a világunk. A meglévő kevés rokontól is távol költözünk, és alig tartjuk a kapcsolatot. Egyre többen élnek egyedül, sokan magányosak.Míg elődeink ugyanahhoz a csoporthoz tartoztak egész életükben, mi egy napon belül is több csoporttal kerülünk kapcsolatba: a munkahelyünkön, az iskolában, az edzőteremben stb., így nincs lehetőség arra, hogy olyan közösség alakuljon ki, mint őseink idejében, holott erre elemi igényünk volna, benne van a génjeinkben. 

De nemcsak a támogató közeg hiányzik, hanem az is, hogy szeretettnek, értékesnek, fontosnak érezhessük magunkat, és gondoskodhassunk valakiről. 

Ebbe a hiányba érkezett meg új szerepben, családtagként, olykor „szőrös gyerekként” a kutya, aki feltétel nélkül szeret, és lehet róla gondoskodni. Úgy gondolom, hogy azt a hiányt, amit a kutya betölthet, sokféleképpen próbálják pótolni az emberek. A kutyatartás sok stratégiánál egészségesebb lehetőség. De megjegyzem, átmenetekről beszélünk, sokan ma is az udvaron tartják a kutyát, és számukra csak egy hasznos, okos, szórakoztató állat – a gazdáknak csak kis része az, akinek a kutyája akár mindenkinél fontosabb.

Meg tudja-e adni egy kutya számunkra mindazt, amit az embertársainktól kellene, hogy megkapjunk? 

Sokfajta igényt ki tud elégíteni. Van, akinek ez elég is, van, akinek nem, mégsem keres más kapcsolatot. A kutya minden ember életében más szerepet, funkciót tölt be. Sokaknak csak hobbitárs, akivel eljárhatnak sportolni, akivel élvezhetik a sétát, aki játszótársa lehet a gyerekeknek. Míg másoknak ennél sokkal többet jelent. A kutya és az ember kapcsolatát vizsgáló kutatásainkból kiderült, hogy minden tizedik kutyatartónak a kutyája a legfontosabb. Mondják ezt olyan gazdik is, akiknek gyerekük van. Régészeti leletekből tudjuk, hogy már az ősidőkben is voltak olyan emberek, akiknek nagyon fontos volt a kutyájuk, például együtt temették el őket, de feltehetően nem sokan. 

Azt tudjuk, hogy most ezerből százan tartják a legfontosabbnak a kutyájukat, ami ötszáz éve ugyanennyiből feltehetően legfeljebb egy emberre volt igaz – természetesen ez csak tipp, senki nem végzett ilyen vizsgálatokat korábban. 

És hogy miért fontosabbak a kutyák, mint az emberek? Felméréseink során olyan válaszokat kaptunk a gazdáktól, mint hogy „sokat csalódtam az emberekben, de a kutyámban soha”; „az emberektől sok bántást kaptam, de a kutyám feltétel nélkül szeret engem”. A válaszadók 60 százaléka családtagnak tekinti a kutyáját, és 16 százalékuk egyetért a „szőrös gyerek” kifejezéssel, vagyis a gyerekükkel egy státuszba helyezik a kutyájukat, s teszik ezt minden rossz szándék nélkül. Ennek szerintem az az oka, ahogyan már korábban is említettem, hogy eltávolodtunk attól az életmódtól, amire a biológiai hajlamaink alapján igényünk lenne, és ma már sokan nem kapják meg azt a közösségi támogatást, feltétel nélkül elfogadást, amire igazából mindenki vágyik egy társas faj tagjaként.

Kép

Fotó forrása: Dr. Kubinyi Enikő

Milyen hatással van a kutyára, hogy más státuszba került? Megváltozott ettől a viselkedése?

A kutya nagyon szereti és értékeli, ha figyelmet kap, foglalkoznak vele. Egyre gyakrabban látjuk szerte a világon, hogy táskában, kocsiban viszik. Furcsálljuk, és azt gondoljuk, hogy ez biztosan rosszat tesz neki, de nem biztos, hogy igazunk van. Ahogy elnézem én is ezeket az ölebeket, többnyire nagyon nyugodtan és elégedetten üldögélnek, valószínűleg nagyobb biztonságban érzik magukat egy kocsiban a húszcentis termetükkel, mint a földön, attól rettegve, hogy eltapossák őket. A kutya nagyon tanulékony és alkalmazkodó állat. 

Ha arra tanítjuk, hogy szépen üljön, akkor szépen fog ülni, de azt is látni kell, hogy ezek a mai fajták már nem tudnák magukat önállóan ellátni pocokvadászattal a legelőn. 

Nemrég az egyik doktorandusz hallgatómmal azt vizsgáltuk, hogy azok, akik családtagként, gyerekként tekintenek a kutyájukra, hogyan tartják, és ez milyen összefüggésben van a kutya viselkedésével. Ahogy vártuk, a „gyerekstátuszú” kutyákat jellemzően lakásban, és nem kint tartják. De azon feltételezésünk, hogy esetleg viselkedési problémáik lennének, nem igazolódott be. A gazdák nem számoltak be erről, pedig konkrét kérdéseket tettünk fel: „Milyen gyakran ugrál?”; „Mennyire fél a zajoktól?”; „Mennyire húz a pórázon?” stb.

Akkor nem hiába egyre népszerűbbek a kistestű, cuki kutyák, akik ölbe vehetők, hordozhatók?

Több oka is van annak, hogy népszerűek ezek a fajták. Egyrészt divatosak, sok celebnek is ilyen kutyája van. Másrészt gyerekszerű vonásokat hordoznak. Például a francia bulldogot, amely ma Magyarországon a legnépszerűbb fajta, úgy tenyésztették ki, hogy hasonlítson egy gyerekre: nagy, kerek feje van, rövid orra és nagy szeme. Többnyire nyugodt, barátságos, és a mérete miatt könnyen ölbe lehet venni. Minden cukisága ellenére azonban nagyon sok betegsége van. 

Sok egyed légzési nehézségekkel küzd, ezért napsütésben nem lehet kivinni az utcára, mert nem tudja magát lehűteni a nyelvével. Sokszor csak ülve tud aludni, mert különben nem kap levegőt. Szemgolyója, amely alig fér el a koponyájában, egy erősebb ütközésnél ki is eshet. Mindezek a nehézségek még jobban növelik a gazdi szeretetét és kötődését, mert úgy érzi, hogy a kutya teljes mértékben rá van utalva. Az extrém rövid orrú kutyákat tulajdonképpen a gazdák és az állatorvosok tartják életben. 

Sok embernek fontos mankót jelent, hogy van, akinek szüksége van rá.

Milyen fajták tenyésztésére lenne szükség, figyelembe véve a megváltozott igényeket? 

Küllem helyett a viselkedésre kellene tenyészteni. Nem a fajta a lényeg – ki kellene választani a legjobb „városi” kutyákat, akik kiegyensúlyozottak, barátságosak, megbízhatók, jól tűrik a zajokat, a hirtelen ingereket, nem ugatnak, nem félénkek, nem harapnak – vannak ilyenek, nekem is volt csodálatos magyar vizslám és labradorom ebből a típusból. A terápiás kutyák pont ilyenek, vizsga is van, amin ki lehet válogatni őket. Ezeket a kutyákat kellene egymással párosítani, és így hamar kialakulna az ideális városi kutya. Szinte mindegy is, hogy néz ki, persze ne legyen túl nagy. Ha a kutya jól érzi magát a városban, azzal mindenki nyer: a szomszédoknak nem kell egész nap kutyaugatást hallgatnia, a gazdi pedig nyugodt lehet afelől, hogy a kutyája békésen alszik, és várja, hogy hazajöjjön.

Sok pár előbb kutyát vesz, és utána vállal gyereket. Új szintet jelent a párkapcsolatban a kutya?

A kutatásainkból is látjuk, hogy a kutya sokszor próbagyerek. Arra kiválóan alkalmas, hogy felelősségvállalást tanuljon a pár. Kipróbálhatják, képesek-e egy élőlényről együtt gondoskodni, tudnak-e együttműködni, feladatokat megosztani. Egymásról is sokat megtudhatnak: ki mennyit vállal, mennyire gondoskodó, kire maradnak a rossz feladatok stb. Ám a gyerekvállalás jóval nagyobb felelősséggel és anyagi áldozattal jár, mint a kutyatartás. Például, ha valaki beszerez egy kutyát pénteken, hétfőn már el tud menni dolgozni, de ha szül egy gyermeket, lehet, hogy csak két-három év múlva lép be újra a munkahelyére. Egy kutyát akár néhány nap után már otthon lehet hagyni egyedül, egy kisgyereket viszont tilos. Már önmagában ez óriási logisztikai-szervezési különbséget jelent. 

Egy férfi ismerősöm mesélte, többen jönnek oda hozzá az utcán, amikor a család kiskutyáját sétáltatja, mint amikor babakocsiban tolja a kisgyermekét. Többen jegyzik meg a kutyára, hogy milyen aranyos, mint a gyerekére. Napjainkban sokakat jobban zavar a gyereksírás, mint a kutyaugatás. Mintha felcserélődtek volna a szerepek.

Erős kulturális változásnak vagyunk tanúi. 

Míg máshol a világban a kutya tisztátalan állat, a gyerek pedig nagy becsben van tartva, a mi nyugati típusú társadalmunk – sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de – mintha leértékelte volna a gyereket, a kutyát pedig fel. 

Ugyanis két dolgot tehet a társadalom ebben a megváltozott világban: vagy segít a szülőknek gyermeket nevelni, vagy nem segít, mert nincs erőforrása, és lebeszél a gyermekvállalásról, mert egyedül tényleg nem lehet kiegyensúlyozott, boldog gyereket nevelni. A mi kultúránk úgy tűnik, az utóbbi irányba megy. Nagyon individualista lett a társadalmunk, a szocializációnk során sokan azt tanulják meg, azt tapasztalják, hogy nem lehet másokra számítani, és így ők sem szívesen segítenek másoknak. Úgy is mondják ezt, hogy hiányzik a szolidaritás a társadalomból. Azt gondolom, ezen lehet és kell is változtatni. Kisgyerekkortól kezdve más üzeneteket kellene közvetíteni, és ki kellene találni, hogyan lehet újra bevonni az embereket a gyermeknevelésbe közösségi szinten. Amíg mindez nem történik meg, addig sokan a kutyát választják, mert vele könnyebb az élet, miközben valóban sok érzelmi igényt ki tud elégíteni.