Akit újraélesztett, most ráköszön az utcán – Az Év Mentőse szerint a terheket a helyszínen kell hagyni

Több mint harminc éve a pályán

Hétköznap dél körül beszélünk telefonon, Poroszkai-German István, a Dunakeszi Mentőállomás állomásvezetője csak reggel ért haza a munkából, ugyanis 24 órázott, hétfő reggel fél héttől kedd reggelig volt szolgálatban. 

Merthogy ez szolgálat, nem ügyelet – így nevezik a mentősök egymás között. 

„Van 12 órás és 24 órás szolgálat. Ha 24 órában dolgozunk, akkor reggel fél hét és hét között van a váltás, átnézzük a felszerelést, feltöltjük, ami hiányzik, a gépkocsivezetők megnézik az autó állapotát: a fékek, a kormány, a megkülönböztető jelzések működését. Az ápolók is ugyanígy tesznek” – kezdi az állomásvezető.

Miután közösen átnézik a felszerelést, a lelépő személyzetet a belépő személyzet váltja. Mint mondja, tabletrendszer működik az Országos Mentőszolgálatnál, ezen kell bejelentkezni, illetve azt is ellenőrzik, hogy működnek-e a rádiók. Ha mindez megvan, minden állomáson van egy tartózkodóhelység, ahol várják az irányító csoport által kiadott feladatokat. 

Poroszkai-German István idén harmincegy éve van a pályán, és tulajdonképpen egy véletlen folytán lett mentős. 

„Egy rosszullét okán lettem mentős. A húszas éveim elején a Szentendrei Szabadtéri Múzeumban dolgoztam mint biztonsági őr. Rengeteget kellett dolgozni, kimerültem, szívritmusproblémám lett. A szentendrei mentők jöttek ki értem, és egy barátom volt a gépkocsivezető. Miután kijöhettem a kórházból, megkérdeztem őt, hogyan lehet valaki mentős. Az ő tanácsára bementem a Markó utcába, és jelentkeztem. Akkor Dunakeszin épp volt szabad gépkocsivezetői pozíció. Felvettek, azóta itt dolgozom” – foglalja össze.

István pályája kezdetén − Forrás: Poroszkai-German István

Nem szabad cipelni a terhet

Ennyi év távlatából a legelső mentésére már nem emlékszik, de az első vonatgázolást, amelyhez hívták őket, nehezen felejti. „A mai napig tisztán emlékszem az első vonatgázoltra, akihez kimentünk. Most is itt van a szemem előtt, miként láttuk az áldozatot, akinek sajnos már nem volt esélye a túlélésre.” 

De hogyan lehet az ilyen tragédiákon nap mint nap túllépni? – kérdezem. „Nekem akkor egy régi mentorom azt tanácsolta, hogy nem szabad továbbvinni magunkkal a terhet, mert lerakódik, és rosszat tesz lelkileg, mentálisan. Ott kell hagyni a helyszínen, hiszen van, akiért hiába teszünk meg mindent, már nem lehet rajta segíteni. 

Viszont újra be kell ülni az autóba, hiszen kapjuk az újabb riasztást, ahol száz százalékban észnél kell lenni. Nem lehet azon rágódni, hogy mi volt egy-két órával korábban. 

Én mindig ezt alkalmazom, így könnyebb feldolgozni, de mindenkinél másképp működik. Azt vallom, hogy ezt nem szabad cipelni, mert nem tesz jót. Mindig próbálom a pályakezdőknek, az újoncoknak is átadni a szemléletemet” – fogalmaz. 

Ha már a pályakezdőknél tartunk, miért ajánlaná ezt a hivatást a fiataloknak? – vetem fel. „Jóleső érzés segíteni azokon, akiknek szükségük van rá, akik bajba kerültek, ez utólag is erőt ad” – összegzi István. Majd hozzáteszi, hogy az elmúlt évtizedekből természetesen rengeteg pozitív emléke, mentéstörténete is van: a szülések a mentőautóban vagy lakáson, a sikeres újraélesztések, a baleseteknél a csonttörések sikeres rögzítése.

„Dunakeszin, Fóton harminc év alatt elég sok helyen jártam, sok ember megismer, ha találkozunk. A rengeteg ellátott beteg közül nekem nehéz mindenkit felismerni. Mindig rám köszön valaki, hogy »Emlékszik rám?« Több olyan újraélesztettem van, akivel találkozom utcán, vonaton, és megköszöni, hogy milyen jó munkát végeztünk. Tartottam olyan családdal a kapcsolatot, akiknél a mentőautóban zajlott le a szülés, láttam felnőni a gyermeket” – sorolja az Év Mentőse díj győztese, akit barátai, ismerősei neveztek az elismerésre. 

István jelenleg mentőtechnikus-képzésre jár, azaz a mentőgépkocsi-vezetés mellett mentőápolónak képezi tovább magát. „Régen, 1996-ban szereztem meg a szakápolói képesítésemet, viszont fel kellett egy kicsit frissíteni a tudásomat, ezért újra elkezdtem az iskolát a Váci Szakképzési Centrum Selye János Egészségügyi Technikumban. Az osztálytársaimmal – akik mentőápolók, általános ápolók, gyógymasszőrök – nagyon jó közösség alakult ki, ők jelöltek a díjra. 

Nem tudtam róla. Egy hónapig jöttek az e-mailek, hogy fogadjam el a jelölést, én meg azt hittem, hogy ez csak valami szokásos internetes csalás. 

Már majdnem lejárt a nevezés, amikor a díj szervezője, a hazipatika.hu részéről is rám írt, hogy fogadjam el a jelölést. Akkor realizálódott bennem, hogy ez nem átverés – meséli. – Nagyon meglepődtem, és örültem, amikor nyertem, mert ilyen szintű elismerést még nem kaptam. Rengetegen szavaztak rám: barátok, ismerős családok, munkatársak, kollégák” – teszi hozzá.

„Harminc év szolgálat után is mindennap úgy megy be dolgozni, hogy szereti a munkáját.” „Hatalmas tudással, empátiával és hivatástudattal rendelkezik.” „Azonnal bizalmat vált ki a másikból.” „A segíteni akarása példaértékű! Mindig mosolyog. Mert a legjobb mentős" – ezekkel a sorokkal jellemezte Istvánt a környezete. 

Veszélyes üzem

A mindennapokban az utakon, a mentőautókból sokszor csak annyit látunk, annyit hallunk, hogy szirénáznak, és gyorsan el kell engedni őket. A volán mögött ilyenkor nagyon sok mindenre kell figyelniük a mentőgépkocsi-vezetőknek. 

„A kék lámpa, vagyis a megkülönböztető jelzés használata veszélyes üzem. A KRESZ-ben az van, hogy az ezt használó gépjármű felhívja a többi közlekedő figyelmét arra, hogy meg fogja szegni a közlekedési szabályokat. Például átmegyünk a piros lámpán, igaz, nagyon körültekintően 5 kilométer per órával. Nagyon kell figyelni a gyalogosokra, be van dugva a fülük, telefont nyomkodnak, nem vesznek észre minket. Akkor is, amikor szembemegyünk a forgalommal vagy két autósor között vezetünk. Szerteágazóan kell figyelni arra, hogy épségben kijussunk a helyszínre, és utána a beteggel bejussunk a kórházba” – összegzi Poroszkai-German István.

Kép

Fotók forrása: Poroszkai-German István

Hangsúlyozza, a mentőgépkocsi-vezetőknek is ugyanúgy részt kell venniük a betegellátásban, mint a mentőápolóknak, de utóbbiaknak nagyobb a kompetenciaszintjük. „Nemcsak A-ból B-be viszek egy járművet, hanem ketten egymásra támaszkodunk” – mondja.

Mentőgépkocsi: Betegszállításra, szükség szerint a beteg ellátásának a megkezdésére alkalmas mentőegység. Két főből áll: egy mentőápolóból és egy mentőgépkocsi-vezetőből.

Esetkocsi: súlyosabb, emelt szintű ellátást igénylő emberekhez küldött mentőgépkocsi. Hárman utaznak benne: gépkocsivezető, mentőápoló és mentőtiszt vagy orvos. Az autó kiegészül gyógyszerekkel, eszközökkel, ami az emelt szintű betegellátáshoz szükséges.

„Akit egyszer a sziréna hangja megbolondít, az nem tudja abbahagyni”

Szerinte a társadalom a koronavírus-járvány alatt érezte át igazán, mennyire fontos a mentősök munkája. „Napjainkban az szokott ellentétet szülni, ha nincs életveszély, és várni kell a mentőre. Ezt sokszor nehéz kezelni” – mondja. 

A mentősöknek sokszor az ünnepek is a munkáról szólnak, ez alól a dunakeszi állomás vezetője sem kivétel. „Az elmúlt tizenöt évben mindig január elsején dolgoztam, mert nem vagyok az a nagy iszogatós, bulizós fajta, ezért mindig elvállaltam az elsejét, hogy a szilveszterező bajtársaimnak ne kelljen bejönni. 

Most viszont december 26-án és szilveszterkor voltam szolgálatban: karácsonykor és szilveszterkor is esetkocsin dolgoztam. 

A szilveszter az utóbbi évekkel ellentétben nem volt olyan megterhelő. Tűzijátékos, petárdás baleset nem volt – bár itt csak a mi körzetünkről, a Dunakanyarról beszélek –, ittas személyt is csak egyet kellett ellátni. Az előző években viszont rengeteg volt” – idézi fel. 

István tehát „véletlenül” lett mentős, de egyáltalán nem bánta meg, hogy ezt a hivatást választotta, sőt. „Szeretem csinálni. Időnként nagyon nehéz, de nem tudnám abbahagyni. Van egy mondás közöttünk, amely szerint akit egyszer a sziréna hangja megbolondít, az nem tudja abbahagyni. Ez teljesen igaz” – teszi hozzá.