„Nincs pénz a bankkártyáján!” – Amikor a bébiszittertől kértem kölcsön, hogy kifizethessem a bőrgyógyászt

„Nincs rajta fedezet” – adta vissza a pénztáros a bankkártyámat. „Az nem lehet! Félórája fizettem vele, és bőven volt még rajta pénz, kérem, próbálja újra” – mondtam. Kissé mogorván újra elvette, majd megismételte: „Nincs rajta fedezet! Fizessen készpénzzel!” „Sajnos nem tudok, nincs nálam, de egy pillanat…” – s elkezdtem kotorászni a zsebemben, a táskámban, hátha most is ér akkora szerencse, mint időként, de néhány fémpénzt leszámítva nem leltem akkora összeget, amelyből fedezni tudtam volna a vásárlásomat.

A mögöttem álló idős hölgy egyre türelmetlenebb lett, valami olyasmit motyogott a szemüvege alatt, hogy „minek megy boltba, ha nincs pénze”. Elengedtem a fülem mellett, magyarázkodásba sem kezdtem, hogy de, van pénzem, csak most ebben a pillanatban nincs, amivel fizetni tudnék, meg hogy a férjem a ludas, és milyen helyzetekbe tudja hozni a társkártya az embert, ugyanis akkor már sejtettem, mi történt. Kissé megszégyenülve körbenéztem, vajon hány ismerős lát.

Már magam elé képzeltem: holnap az lesz a téma a kisvárosban, hogy nincs pénzem, nem tudok fizetni a boltban. Szerencsére egyet sem láttam, bár jól jött volna, ha valakitől mégis kölcsön tudok kérni.

Nagyon kedvesen néztem a pénztárosra: „Akkor most mi legyen?”. Együttérzésére vágytam, hátha megszán, és hamarosan visszajövök rendezni a számlát, de csak annyit mondott: „Hagyjon itt mindent, majd visszapakolunk!”. Kínosan mosolyogtam, elnézést kértem, és kedvesen elköszöntem. Hónapokig nem is mentem abba a boltba: nehogy még azelőtt megkérdezze, ki tudom-e fizetni, mielőtt a szalagra pakolok.

Ahogy kiléptem a boltból, dühösen tárcsáztam a férjemet, ugyanis nem először kerültem ilyen helyzetbe az építkezésünk során: a férjem elutalta a közös folyószámlánkról az összes pénzünket, és én teljesen pénz nélkül maradtam. Mivel párszor elrontottam a netbankkódomat, nem tudtam többé belépni, így utalni sem az egyik alszámláról a másikra. Már be kellett volna mennem a bankba ezt elintézni, de húztam-halasztottam. Máskor, ha például újabb ruhát vásárolok, előny a társkártyánál, hogy csak az kap SMS-t, aki fizet, de ilyen helyzetekben bosszantó, hogy nem látjuk egymás költését, utalását. Vagy ötször hívtam a férjemet, persze nem vette fel, csak egy beállított üzenetet kaptam: „Egy hosszabb egyeztetésen vagyok, kérem, hívjon később”.

Még jó, hogy nem azt küldte, amit az ismerősöknek szokott: „Még megiszom a söröm, és aztán visszahívom”, mert akkor szétrobbantam volna mérgemben. Csak SMS-ben értekeztünk, megtudtam, hogy a burkolónak utalta el minden pénzünket, csak elfelejtette mondani, de majd tesz át a másik alszámláról. „Jó lenne minél hamarabb” – írtam neki – „mert most rohanok a bölcsődébe, utána jön a bébiszitter, én meg megyek bőrgyógyászhoz anyajegyet levetetni, és mindkettőjüknek fizetnem kell”. A bébiszitter még megérti, hogy csak később fizetek, de a bőrgyógyásznak nem tudom, hogyan magyarázom meg. Válaszként csak annyit írt, hogy valamelyik konyhafiókban lehet eldugva egy húszezres.

Rohantam haza a gyerekkel, mindent felkutattam, de nem leltem.

Közben a bébiszitter megérkezett, így nem volt mit tenni, tőle kértem pénzt bőrgyógyászra. Biztosítottam afelől, hogy majd megadom, és neki is fizetek, remélhetőleg még aznap.

Örökre megfogadtam akkor, hogy mindig lesz a pénztárcámban egy kis dugipénz, és nem kerülök többet ilyen megalázó helyzetbe – de azóta már azt is elköltöttem. A férjem persze ezeket sokkal lazábban kezeli, ő aztán nem jön zavarba ilyenkor sem. Legutóbb a mögötte álló ismeretlen párral fizettette ki a teli kosarát a boltban. Akkor azt hitte, az autóban maradt a pénztárcája, pedig itthon hagyta. A pár végül hazáig követte, és ő itthon fizette vissza.

Egy ideig azt hittem, csak mi tudunk ilyen kellemetlen helyzetbe kerülni, míg a barátnőm el nem mesélte, hogy a múltkor ő sem tudott fizetni a benzinkúton. Miután teletankolta az autóját, vette észre, hogy nincs nála a bankkártyája. A benzinkutas srácnak, akivel látásból ismerték egymást, megígérte, hogy nemsokára visszajön, mert a boltban hagyhatta a kártyáját előző nap, amikor fizetett. Persze nem találta ott, így hívta az egyik barátnőjét, majd a szomszédot, hogy kölcsönkérjen, de egyik sem volt otthon.

Hazarohant készpénzért, de eurón kívül, amely a nyári nyaralásból maradt, semmit sem talált. Felmarkolta, és elment, hogy beváltsa, de a közeli pénzváltó ebédszünet miatt épp zárva volt. Mindeközben már oda kellett volna érnie az óvodába a gyerekekért, így nem keresgélt másikat. Végül az óvónőtől kért kölcsön, hogy ki tudja fizetni a tankolást. Több mint egy óra késéssel érkezett vissza a kútra, a srác meg is jegyezte, azt hitte, meglógott.

A férjem persze már ilyet is csinált: telefonált tankolás közben, és elfelejtett fizetni. Már eljött a kútról, amikor leesett neki. Visszament, és rendezte a számlát a benzinkutasok döbbenetére.

Visszatérve a barátnőmre, pár nappal később aztán megtalálta a bankkártyáját a bevásárlószatyor alján.

Ha irtó kellemetlenek is az ilyen helyzetek, arra mindenképp jók, hogy az ember feszegesse a határait, fejlessze a problémamegoldó képességét, kreativitását. Bár az adott pillanatban ez sem nekem, sem a barátnőmnek nem jutott eszébe. Én azért azóta nem bízok mindent a véletlenre, időnként csekkolom a kártyámat, hogy van-e még rajta fedezet, és a hozzáférést a netbankhoz is elintéztem már.