Nem a zaklatott múltjával, hanem a szerzeményeivel szeretne hatni ránk #averseslany

– Nagyvonalakban azért elmondod, milyen fordulópontokat éltél meg?
– Korán magamra maradtam, a nagyszüleimnek köszönhetem, hogy nem vesztem el. A gyerekkoromat 11 éves koromig jegyzem, a nagymamám haláláig, onnantól kezdve felelősséget kellett vállalnom az életemért. Szerencsére mindig megtaláltam azokat az embereket, akik szinte csodamódon segítettek pont ott és akkor, ahonnan már nem ment volna másképp. A fordulópontokat ők jelentették számomra.

– A tanulmányaidat megszakítva már tizenévesen el kellett tartanod magad. Milyen munkákból?
– Sok munkakört megtapasztaltam, amiért utólag nagyon hálás vagyok. Voltam éjszakai benzinkutas, aminek inspiráló volt a hangulata, dolgoztam irodában, kórházban takarítóként, végeztem fizikai munkát, a legdurvább pedig a külföldi munka volt egy baromfi-feldolgozóban. Ott a hajnali műszakot már sírva kezdtem… Igazából mindig próbáltam megtalálni, mit tanulhatok ezekből, és sikerült is: mindent, amit csináltam, a jelenben, a vállalkozásomban valamilyen módon fel tudom használni.

– Mit szólt mindehhez a környezeted?
– Sok helyen dolgoztam és laktam, sosem volt stabilitás az életemben, s ezt a környezetem nem tudta hová tenni.

Kicsit olyan voltam, mint a vihar, ami valahova mindig lecsap, aztán továbbmegy, de akik régóta ismernek, látnak most bennem valami hazatalálásfélét, amit én is érzek. Úgy tűnik, jó úton járok.

– Miből merítettél erőt, a fiatalon eléd került akadályokon mi lendített át?
– Őszintén? Nagyon sokszor semmi. Sokan azt mondják, erős vagyok, de néha nem tudom, igazuk van-e, mert rengetegszer adtam és adom fel ma is. Csak azt tudom, hogy minden feladás után jött és jön egy dac, egy furcsa erő, ami miatt azt érzem, tovább kell mennem. Nagyon nehezen jutottam el addig, hogy azt mondhassam: magamból és abból merítek erőt, hogy már le merek menni az örvényem aljára, ha leránt, mert rájöttem, hogy csak az aljáról tudok elrugaszkodni felfelé. Illetve azokból az emberekből, akik önzetlenül – és sokszor ismeretlenül – segítették a sorsom alakulását, és mindig jókor kapták el a kezem, ha csak pillanatokra is. Fura, de a legtöbbször tényleg ismeretlen, idegen emberek segítettek.

– Mi volt a legnehezebb, s milyen tanulságokat vontál le belőle?
– A legnehezebb: hinni. Magamban. Az életben. A lehetőségekben. Kitartani a hitem mellett akkor is, ha minden körülmény és személy rácáfolt arra, hogy van tovább. De szerencsére elég makacs vagyok. Mivel mindenről, ami történt velem, ma már azt gondolom, hogy személyes lelki vállalás volt az idetaláláshoz, sokáig tudnám sorolni a tanulságokat, de ha egyet akarnék kiemelni, az az lenne, hogy az élet állandó változás, és csak rajtunk múlik, merre fog változni. Ami felett döntésünk van, abban döntenünk kell, vagy az élet fog helyettünk, de akkor nem finomkodik.

– Mit jelent a versírás, mit tudsz kiadni magadból általa?

– Ha a versírás egy személy lenne, akkor ő volna hatéves korom óta a legjobb barátom.

Aki mindig mellettem volt, és átsegített igazából mindenen. Mert neki mindent elmondhattam, bevallhattam, és sokszor olyan igazságokra is rávilágított, amikre nem jöttem volna rá, ha nem egészben, leírva látom azokat. Egyébként rengeteget sírok, és amit nem tudok kisírni, azt leírom. De fordítva is működik: amit nem tudok leírni, azt pedig kisírom.

– A feltétlenül kiírandókon túl mi ad ihletet?
– Bármi lehet alapanyag. Szerintem ez sokkal inkább szól egyfajta látásról, lelassulásról, amikor észreveszel olyan dolgokat a hétköznapi rohanásban, amiket más lehet, hogy nem. Egy vonaton ülő idegen szemében a vágyakozást, a repülő galambokban a szomorúságot. Minden csend emlékeztethet valami olyanra, amit érdemes elmondani, és pont attól lesz tiszta, mert olyan közös valóságból meríted, aminek mindannyian a részesei vagyunk.

– Kiknek, milyen megrendelőknek írod az ajándékverseidet?
– Attól függ, kinek és milyen alkalomra van szüksége rám, rájuk. Békítettem már ki évek óta egymással nem beszélő rokonokat, udvaroltunk úgy, hogy abból házasság lett, vagy egyszer például azt írta egy lány, hogy a közös versünk hatására látta először sírni az édesapját. Számomra ezek jelentik a „sikert”. Erős energiája van ennek, szép dolgokra képes, épp ezért gonosz verset soha nem írnék, amivel más fájdalmat okozna valakinek. Volt ilyen kérés, gondolkodás nélkül visszautasítottam, tehát van ilyen is, hogy kinek nem írok.

– Mit szeretnél adni az embereknek?
– Reményt. A vállalkozás elején sokszor megkérdőjeleztem a versírás létjogosultságát, mert ugyan mit adok én ezzel az embereknek? Persze nagyon kellettek a visszajelzések, de most már azt gondolom, egy ilyen jellegű dologra nagyobb szükség van, mint valaha. Az emberek nagyon zárkózottak érzelmileg, magától értetődőnek vesznek olyan emberi kapcsolatokat, amik valójában nem azok. Nehezen mondják ki, mit is gondolnak vagy éreznek a másik iránt, és én inkább abban látom a szerepem, hogy segítek megfogalmazni a rímek között mindazt, ami nem mindennapos téma. Ők elmondják nekem, én pedig intuitívan leírom, hogy a másik megértse – és megérezze – azt, ami a szavak mögött rejlik.

– A tehetségen túl milyen tulajdonságok kellettek egy ilyen vállalkozás elindításához?
– Wolf Gábor szokta mondani, akitől rengeteget tanultam a marketingről, hogy vállalkozónak lenni a legjobb önismereti tréning, és vállalkozz a saját szabályaid szerint! Ezzel annyira egyetértek, hogy szerintem nem is lehet kiemelni olyan tulajdonságokat, amik, ha vannak vagy nincsenek, az döntő szerepet játszik a sikerben vagy a bukásban. Talán csak egy: a kitartás. Hogy megyek és csinálom akkor is, ha az egész világ összeesküdött ellenem.

– Honnan jött a költészet mellé a zene?
– Mindig is legalább annyira az életem része volt az éneklés, mint amennyire az írás, de egyiknek sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Volt több zenekari próbálkozásom, mindig otthon éreztem magam benne, de nem tudatosan választottam irányt, inkább engedtem, hogy afelé menjek, ami hív.

Kép

Kép: Tóth Evelin Eszter

– Hogyan kerültél kapcsolatba Bódi László „Cipő” egykori szerzőtársával, Tóth Zoltánnal?
– Több kedves ismerős segítségével jutottak el hozzá a dalaim, akkor még nem gondoltam, hogy lesz szerencsém együtt is dolgozni vele. Elmondani sem tudom, mennyire hálás vagyok, amiért ő jött az életembe! A zenei vonalat valószínűleg nem is folytattam volna, nem csinálnám nélküle. Rengeteget tanultam, fejlődtem neki köszönhetően éneklésben, vers- és szövegírásban. Gitározni is ő tanított meg, ezzel ugyan egy kicsit még hadilábon állok, de egy újabb eszközt adott a kezembe az önkifejezésre.

– Milyen volt a közös munka?
– Érdekes, mert a köztünk lévő generációs különbségtől függetlenül egyáltalán nem is emlékszem arra, hogy bármiben különböztünk volna. Van köztünk valami mély egyetértés és bizalom. Úgyhogy minden simán ment, ezt bizonyítja az is, hogy elég hamar elkészültünk a lemezzel, és a dalokban mind a ketten meg tudtunk maradni önmagunknak.

– Úgy tudom, rendhagyó módszerrel rögzítettétek a lemezt…
– A dalokat többnyire autóban énekeltük fel, ami viccesen hangzik, de a lehető legjobb ötlet volt. Zoli összerakott nekem egy kis „énekmotyót”, aminek a segítségével bármilyen környezetben fel lehetett énekelni a dalokat, és ez sokkal izgalmasabb lett így, mint egy stúdióban, falak között. Az Elered az eső című nyitódalt például szakadó esőben, hajnalban énekeltem fel egyedül, lent a parkolóban, így egy kicsit jobban át tudtam magam adni a hangulatnak. Örülök, hogy ezt a sajátos módszert választottuk, mert így mindegyik számhoz kapcsolódik egy emlék is.

– Miért pont Kékfestő Műhely lett a nevetek?
– Mert azonos napon, szinte egyszerre került a figyelmünkbe ez a név, ami jelzésértékű volt, másrészt a kékfestés maga is elég szimbolikus. A műhely pedig szépen kifejezi, hogy itt valami olyan új dolog jön létre, amiben benne van a régi világ is. A kettő szépen kiegészíti egymást, ami szerintem mind rólunk, mind a dalainkról és az egész lemezről elmondható.

– Milyen terveid vannak a közeljövőre?
– Mivel minden egy sajátos lelki vállalás volt az idetaláláshoz, úgy érzem, most ért be mindennek a miértje. Először érzem azt, hogy „irányban vagyok”. A további terveim arról szólnak, hogyan tudom tovább építeni a vállalkozásom, és még több embernek segíteni általa, illetve a zenéinket minél több hallgatóhoz eljuttatni. Szeretném, ha szélesebb körben megismernék a Kékfestő Műhelyt, ha később koncertélményekkel is gazdagíthatnánk az embereket. Jó volna Zolival még nagyon sokáig egymás mellett alkotni. Hálás vagyok, hogy a közönsége a fiatalkorom ellenére elfogadott, tetszett nekik a közös felállás, sok pozitív visszajelzést kaptunk. Már forgatjuk az első klipünket, remélem, még sok örömet, kedves pillanatot szerzünk a dalainkkal mindazoknak, akik hallgatnak minket vagy találkoznak velünk.