Müller Cecília: „Minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy jobb emberként kerüljünk ki a válságból”

– Igaz, hogy a zene védőszentje után kapta a Cecília nevet?

– Igen, mivel a zene mindig fontos volt a családunkban. Édesapám kántortanító volt. A szocializmusban választás elé állították, s bár remek pedagógus is volt, ő a kántori hivatás mellett döntött. Énekkart is vezetett, abszolút hallása volt. Ez a pálya nem jelentett nagy karriert, ő azonban több mint negyven évig hű maradt hozzá. A hűség szó az, amely leginkább jellemezte. Jó orgonista volt, de tudta, hogy az a többlet nincs meg benne, amely egy orgonaművészi pályához kell. Ismerte a saját értékeit és a határait. Nyugalom és béke áradt belőle. Emlékszem, csodálatos szentestéket varázsolt nekünk: otthon volt egy pianínónk, karácsonykor leült mellé, mi köréje gyűltünk, s akkor csak nekünk játszotta és énekelte a karácsonyi dalokat.

– Az édesanyja mivel foglalkozott?

– Abban az időben nem volt hálás szerep kántornénak lenni. Több munkahelye is volt. A közeg, amelyben dolgozott, nem támogatta a vallásos embereket. Apukám egyszer mondta is, hogy kettejük közül édesanyánknak a nehezebb. Öten vagyunk testvérek. A nagycsalád sem volt akkoriban elfogadott, édesanyánkat le is sajnálták „ennyi” gyerek miatt. De nem hallottam sem őt, sem édesapámat soha panaszkodni. Úgy tekintettek ránk, mint ajándékra. Apám mindig mondta: „Ahová a Jóisten ad báránykát, oda ad legelőt is, s a Jóisten megáldja a nagy fazekakat.” A szüleink szigorúak voltak és következetesek, de nagyon szerettek bennünket.

– Hol nőtt fel?

– Tolna megyében, Tolnán. Ma már város, de akkoriban még nem volt az, mégis sok lehetőség megvolt ott. A testvéreimmel mindannyian tanultunk zenét. Szerettem kézilabdázni, színjátszószakkörbe járni, tagja voltam az énekkarnak, jártam hittanra. Jól mentek a nyelvek, az oroszt is szerettem.

– Mi indította az orvosi pályára?

– Mindig éreztem egyfajta vágyat a segítő hivatásra. Tinédzserkoromban rajongtam Albert Schweitzerért, Teréz anyáért.

A családom mégis csodálkozott a döntésemen, hiszen mindenki azt gondolta, hogy nyelvekkel megyek tovább. A Pécsi Leőwey Klára Gimnázium német nemzetiségi tagozatán érettségiztem. Nagy szeretettel gondolok vissza erre az iskolára. Mire elballagtunk, mindenki megszerezte németből a nyelvvizsgát. Ez akkor még nem volt természetes. Ketten mentünk orvosi egyetemre, az osztálytársam gyermekorvos lett.

Kép

Müller Cecília - Kép: Jónás Jácint

– Hogyan alakult tovább az élete, a pályája?

– A férjemmel, aki szintén orvos, az egyetemen ismertük meg egymást. Jövőre lesz negyven éve, hogy házasok vagyunk. Azt hiszem, most már elmondhatjuk, hogy a kapcsolatunk kiállta az idő próbáját (nevet). A pályánk elején megszületett a lányunk, aztán a fiunk. Anyukám sokat vigyázott a gyerekekre, de a többi testvéremnél is születtek unokái, mindenhol elkélt a segítsége. Ezért olyan lehetőséget kerestem, ahol nem kell ügyelnem, vagyis nem szorulok folyamatos nagymamai támaszra. Így üzemorvostanból szereztem meg az első szakvizsgámat. S bár kezdetben én magam sem tudtam, hogy mibe vágom a fejszémet, végül az egész pályámat meghatározta ez a döntés.

– Milyen módon?

– Nagyon sokféle kihívással találkoztam. Egy hatalmas termelőszövetkezetet bíztak rám Mezőfalván, amelyhez tartozott egy szarvasmarhatelep, egy gépműhely, de működött itt halgazdaság, és növénytermesztéssel is foglalkoztak. A toxikológiát például itt tanultam meg igazán.

Itt került először a látóterembe a prevenció is, amely átalakította a szemléletemet, hiszen nemcsak a páciensnek, hanem az ellátórendszernek is jobb, ha a betegséget megelőzzük.

Később a közegészségtan-járványtan, a megelőző orvostan és népegészségtan területén is letettem a szakvizsgákat. De a gyógyítás is mindig fontos maradt, hiszen nagyon szeretem a személyes kapcsolatot a betegekkel, és azt, hogy kapok rögtön visszacsatolást. Ez az orvos jutalma, ami olyan, mint a színésznek a taps. A megelőzés területén nincs ilyen gyors és közvetlen reflexió, viszont szélesebb körben tud az ember jót tenni. S bár nem gyógyít, de az orvoslás legkülönfélébb területeit szintetizálja.

– Hogyan élte meg az utóbbi másfél évet?

– A járványkezelés nem egyszemélyes feladat. Szinte megállás nélkül dolgoztunk a munkatársakkal, éppen úgy, ahogyan az orvos sem hagyja abba a műtétet, mert lejárt a munkaideje. Volt időszak, amikor dőltek be a minták a laboratóriumba, egy centi hely sem volt, mindenki dolgozott, hogy gyorsan legyen diagnózis, és lehessen intézkedni a területeken. Rengeteg segítséget kaptunk a rendvédelmi szervektől is. Mindig tudtuk azt, hogy merre halad a tudomány, de amíg nem volt bizonyított valami, addig azzal óvatosan bántunk. Sokat tanultam a más területről jött kollégáktól, bízom abban, hogy ők is tőlem. Figyeltük a magyar adatokat, a vírus mozgását, a variánsokat, hogy prediktív módon tudjunk közelíteni a helyzethez.

Igyekeztünk helyükre tenni az interneten terjedő téves információkat, csillapítani a riogatás okozta pánikot. Ezek nagyon ellenünk dolgoztak.

– Ilyen szempontból sem volt könnyű dolguk…

– Nemrég jelent meg magyarul Adam Kucharski matematikus és epidemiológus könyve, A ragály szabályai.  Felkértek, hogy írjak hozzá ajánlást. Ferenc pápától idéztem a következőt: „A világjárvány mindannyiunkat válságba sodort, de ne feledjétek, a válságból nem lehet kikerülni ugyanúgy. Vagy jobbakként, vagy rosszabbakként kerülünk ki belőle, és a döntés a miénk.” Ezért is dolgoztunk minden erőnkkel azon, hogy jobb emberként kerüljünk ki ebből a nehéz helyzetből, s tudom, hogy az ország számos pontján sokan tették ugyanezt, amiért nagyon hálás vagyok.

Kép

Müller Cecília - Kép: Jónás Jácint

– Beszélhetünk-e múlt időben a járványról?

– Nem, mert itt állunk a negyedik hullám küszöbén. De ekkora átoltottság után én bizakodó vagyok. Az oltás százszázalékos védelmet ugyan nem ad, de könnyebben átvészelhető vele a betegség. A hatvan év felettieknek javaslom a harmadik oltást. A krónikus betegeknek, immunhiányosoknak és azoknak, akik olyan területen dolgoznak, ahol könnyen megfertőződhetnek, szintén. A tizenkét év feletti fiatalok oltását is javaslom, ritka ugyan a betegség okozta szövődményes eset köztük, viszont át tudják adni azt. Természetesen továbbra is fontos a higiéniai szabályok betartása.

– Sokszor elmondta, hogy a betegségek elleni küzdelemben is fontos a pihenés, a feltöltődés. Ön miből töltekezik?

– Sok erőt ad a hitem, amit a szüleimtől kaptam, de az életem folyamán alakult, változott és beépült a személyiségembe. Ma már közhelynek számít, de nagyon mélynek és igaznak érzem azt a mondatot, amely szerint: „Tégy azért, amin tudsz változtatni, és fogadd el azt, amin nem.” Igyekszem eszerint élni. Sokat jelent, hogy rengetegen mondták, mondják, hogy imádkoznak értem. Ezért nagyon hálás vagyok. Mindig volt és van annyi erőm, amennyi kell.

Sokat számít, hogy igazán jó munkatársak vesznek körül, és van egy fészek, ahová hazatérhetek.

– A „fészek”, vagyis a családja hogyan viszonyult az elmúlt időszakhoz?

– A férjem mindig stabil hátteret biztosított nekem. Ő egy higgadt, nagytudású ember. Az elmúlt időszakban otthon a háztartásban is helytállt, de főleg lelkileg volt nagy támaszom. Nagyvenyimi háziorvosként pedig sok embert beoltott. Ő és egy munkatársnőm is segített összegyűjteni a megszólalásaimhoz, hogy mi érdekli az embereket a járvánnyal kapcsolatban. A lányom is orvos, intenzív aneszteziológusként látta el a súlyos betegeket. A húgom is háziorvos. A szűkebb-tágabb család kivette a részét a járványkezelésből. Egymást segítettük. Egy-egy nap végén a gyerekeimtől olykor érkezett egy-egy dicsérő üzenet is (nevet).

Kép

Müller Cecília - Kép: Jónás Jácint

– Melyek a legfontosabb tapasztalatai?

– Szakmai szempontból az, hogy nem lehet mindenre felkészülni, de késznek kell lenni. Mindig van katasztrófatervünk, de soha semmi nem alakul aszerint. Mégis nagyon fontos, hogy legyen egy elgondolás, amelyhez, ha módosítva is, de hozzá lehet nyúlni, ha baj van. A pandémia arra is felhívta a figyelmet, hogy az eddiginél is szorosabb együttműködés szükséges a világ járványügyi szervezetei között. Tudomásul kell venni azt is, hogy megváltoztak az emberek szokásai, hiszen soha ennyit nem utaztunk a Földön, mint az utóbbi években. Megváltozott a klíma, ezért más állat- és növényfajok jelennek meg a környezetünkben, amelyek hordozhatnak olyan betegségeket, amelyekkel addig nem találkoztunk.

Az elmúlt időszak emberi tapasztalata pedig az, hogy sokan a maguk környezetében csodálatra méltóan helytálltak.

Számos család súlyos veszteségeket és fájdalmakat élt át, s azok, akik elhunytak, pótolhatatlanok. De az, aki segítő szándékkal állt a másik ember vagy egy egész család mellé, már sokat tett. Ha valaki csak egy tányér húslevest vitt át a szomszédnak, azzal a mi munkánkat is segítette. Tudom, hogy sokan cselekedtek így. Mindezt személy szerint is köszönöm.