Mit tegyünk, ha férjünk hirtelen érdeklődést mutat az extrém sportok iránt?

Nem bírtam tovább, egy este rákérdeztem: „Boldog vagy?” Na mármost a rákérdezésnek eme direkt formája valahogy még mindig nem működik. „Persze” – vágta rá, és idegesen fészkelődni kezdett, mert sejtette, hogy ez a kérdés egy hosszabb, mély lelki társalgás bevezetése, ami számára megterhelő lehet. Gyorsan felismertem a hibát, és korrigáltam. „Ki az a pasi a videón, és mit csinál?” Még élt benne némi gyanú, és kurtán annyit válaszolt, csak egy netes kisfilm egy extrém sportolóról. „Megnézhetem?” Erre megmutatta nekem a teljes felvételt, és már kommentálta is, mi meg hogy, és miért szenzációs az egész. „Lenne bátorságod ilyesmit kipróbálni?” – kanyarodtam vissza a személyes vonalra, mire őszintén megvallotta, ha nem is pont így, mindenesetre él benne a vágy, hogy amúgy férfiasan próbára tegye az erejét és a bátorságát.

Aznap este lefekvés után sokáig nem tudtam elaludni, azon gondolkodtam, hogy tán nem elég neki a mi hétköznapi életünk, aztán meg, hogy mi van, ha tényleg nekiáll egy ejtőernyős tanfolyamnak, vagy bejelenti nekem, hogy elmegy megmászni a Himaláját.

Szorongva és kicsit sértődötten merültem álomba. Másnap, kipihenten újra gondoltam az egészet, (ez egyébként már sok más helyzetben is bevált, és mindig jobban festenek a dolgok ébredés után).

Elgondolkoztam azon, hogy nekem van-e olyan, ami eddig kimaradt az életemből, de egyszer nagyon szeretném megtenni. Arra jutottam, hogy csöppet sem izgat a bungee jumping, és ha kapnék egy hét kimenőt az élet monoton részéből, biztos nem teljesítménytúrára mennék, de azért egy félmaraton lefutása, vagy egy nagyobb hegymászó túra még beleférne az elképzeléseimbe, és mondjuk, szívesen megnézném a Grand Canyont. Ezeket el is mondtam neki. Így aztán elindult egy újabb beszélgetés arról, hogy együtt milyen nagy kalandba vághatnánk a fejszénket, például körbe biciklizhetnénk a Balatont, vagy túrázhatnánk egy nagyot Észak-Olaszországban.

Aznap este valamivel nyugodtabban aludtam, de harmadnapra megint új fényben láttam a dolgokat. Este nyitottam két sört, és elmondtam neki, hogy bármily közhelyes is, nekem az egész élet vele egy nagy kaland, a hétköznapok éppen úgy, mint az ünnepek, és még ha nem is mondok le a közös utazási tervekről, nem akarom tőle elrabolni az ő álmait. Nekem is voltak, lesznek ilyenek, és nem kizárt, hogy egyszer élni akarok velük.

Szóval, ha komolyan veszi a vágyait, végiggondolja a kivitelezhetőség szempontjából is, és megígéri, hogy (a) nem töri ki a nyakát, (b) nem marad távol túl soká, és (c) nem kell eladni az otthonunkat cserébe, akkor büszkén és boldogan engedem útnak egyszer, és annál is büszkébben várom majd haza azt a nem hétköznapi embert, aki nem mond le csak úgy az álmairól. Erre közelebb húzódott hozzám a kanapén, és azt mondta: „Igen.” „Mi igen?” – kérdeztem vissza. „A válasz a tegnap előtti kérdésedre. Igen, boldog vagyok.”