Mit érez, aki borderline személyiségzavaros? – „Nem könnyű a felszínen maradni”
Vegyünk egy üres és egy félig teli poharat. Az előbbibe töltsünk bele 50% fájdalmat, így lesz félig teli. Még megmarad, még bír további nehézségeket, mint azok az emberek, akiknek nincs borderline személyiségzavaruk, „csak” a hétköznapi élet nehézségeit kell viselniük. Most töltsük bele ugyanazt a mennyiségű fájdalmat az eleve félig teli pohárba: szintültig lesz, már-már kicsordul. Így van ez egy borderline, vagyis érzelmileg instabil személyiségzavarral küzdő személy esetén.
Az, akinek nincs ilyen mentális problémája, üres pohárként kezdi az életét. Akinek van, és akinek extrém súlyos, ő pedig egy félig vagy háromnegyedig telített pohárral indul az életben. Ezért van hát, hogy ugyanazt a fájdalmat és ugyanazt az örömöt is túlcsordultként éli meg, a szó legkínzóbb értelmében.
Ezt nem látja és érzi más, csak aki benne van, és aki benne van, azt hiheti, hogy mindenki más is így él. Pedig nem. Mindenki más jól él, vagy legalábbis jobban él. Nála az az alapállapot, hogy szenved, kínlódik, és próbál túlélni napról napra. Igyekszik megakadályozni, hogy teli töltsék fájdalommal, próbálja lecsitítani az érzelmi hullámokat vagy éppen meglovagolni őket. Néha sikerül, néha nem. Ha nem, a pohár kiömlik, és mindent eláraszt a víz, mi pedig tudjuk, mi lesz a vége: belefulladunk. Fájdalmasan, hosszan, levegő nélkül. Próbálva fennmaradni a felszínen, amíg csak bírunk; a szeretteinkért, a barátainkért, önmagunkért, az életért. De egy idő után lehet, hogy feladjuk. És nem, nem azért mert önzők, gyávák vagyunk, vagy mert nem szeretjük az életet, éppen ellenkezőleg: szeretünk élni, csak nem tudjuk, hogyan kell. Elfáradunk a mindennapos küzdelemben, a mindennapos fájdalomban.
Az érzelmeink intenzitása és kontrollálhatatlansága túlterheli az elménket és a szívünket is.
Számunkra a magány érzése annyira perzselő, mintha elevenen elégetnének bennünket. Nehéz lehet ezt elképzelni, de kutatások is kimutatták, hogy egy borderline lelki fájdalma ugyanolyan aktivitásokat okoz az agyban, mint amikor valakit megégetnek. Ezt igyekszünk fizikai fájdalommal enyhíteni, mert egy mélyebb vágás a karon is kevésbé fáj, mint a céltalan lebegés a magányban. Sokan figyelemfelkeltésnek gondolják az önsebzést, de csak nagyon ritka esetben az, hiszen sokan elrejtik a szeretteik elől. Inkább egy túlélési mechanizmusról van szó, amely kétségbeesett próbálkozás a lelki kín enyhítésére.
Honnan a magány? – kérdezhetnénk, hiszen vannak barátaink, családunk, párunk, gyermekünk… De ez egy belső egyedüllét, amit küzdelmes elviselni. Ha valaki nem keres minket akár csak egy rövid ideig is, úgy érezzük, hogy nem szeret már. Ha valaki nem jelzi vissza, hogy jól dolgozunk, úgy érezzük, hogy rosszul végezzük a munkánkat. Ha valaki elhanyagol minket, úgy érezzük, hogy fabatkát sem érünk. Ha valakivel szakítanunk kell, olyan gyászt érzünk, mintha meghalt volna.
Két út van hát: egy világ, amelyben folyamatos pozitív megerősítésre van szükségünk, vagy pedig a remetelét, ahol ugyan nem szeret, de nem is bánthat minket senki.
Mert egyszerűen ilyenek vagyunk mi… Szerethetők, viccesek, tehetségesek, szenvedélyesek és értékesek, csak éppen nem tudunk róla. Vagy tudjuk, de képtelenek vagyunk elhinni, mert a fejünkben élő démonok foggal-körömmel próbálnak meggyőzni minket az ellenkezőjéről. Ezért felégetünk mindent magunk körül, csak legyen már vége ennek a sok-sok fájdalomnak. De tudjátok mit? Nem adjuk fel. Mert kellünk a világnak, ha másért nem, hát segíteni az egészségeseknek észrevenni azt, hogy az életük milyen csodálatos.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>