„Miénk a »már nem« és a »még nem« generációja” – Kálloy Molnár Péter 50 éves lett

Ekkor lép elénk Revi. KMP-nek pedig néhány pillanatra eláll a szava…

Reviczky Gábor mentes az allűröktől. Most is olyan, mint bármikor: kedves, érdeklődő figura – fanyar humorral. Közvetlensége miatt talán még feltűnőbb, ahogy Peti izeg-mozog a társaságában. Reviczkynek szerintem dunsztja sincs arról, milyen sokat jelent a személye, sallangmentes játéka egy színésznemzedéknek. A koronavírus-járvány miatt elmaradt munkákról, az elmaradt jogdíjakról diskurálunk. Egyre hangosabbak vagyunk. Egyre nagyobbakat röhögünk – saját magunkon…

Azután lassan meghajol a tarfejű komédiás, baráti öleléssel búcsúzik, hiszen várja a próba. Mi visszaülünk a műanyagszékekre. A kávé kihűlt. Nem bánjuk. Peti megvallja, hogy ő bizony gyerekként rajongott Reviczkyért, s neki ma se természetes, hogy ez a nagy színész őt, a kis mezőcsáti srácot elfogadja, kollegájának tekinti.

– Lehet, hogy ciki, de nem vagyok olyan, mint a mai színészpalánták többsége. Egyszerűen nem tudom ellazázni a dolgokat, és vannak színészóriások, akikre a mai napig felnézek.

Mert a teljesítményük kivételes. Mert tudom, hogy nem kapták könnyen a sikert; megdolgoznak a tapsért. Belőlem nem ölték ki még a mások iránti tiszteletet. A mai napig nem vagyok képes csak úgy berontani egy színházba. Mindenkinek illedelmesen köszönök, nem nézem le a portást, a jegyszedőt, a kellékest. Hiszen ők éppúgy alkotói, láncszemei egy előadásnak, mint a színész. De érzékelem, hogy a fiatalok többsége nem ezt gondolja. Ha valaki öt másodpercig illegeti magát egy szappanoperában, máris azt hiszi, hogy ő a Robert de Niro. Azért nem mondok Latinovitsot vagy Őzét, mert tartok tőle, sok pályakezdő már nem is veszi magának a fáradságot, hogy belenézzen, belelapozzon a magyar színháztörténetbe. Amikor én kezdőként beléphettem a Vígszínház büféjébe, szinte lábujjhegyen közlekedtem, nehogy megzavarjam a nagyokat. Ma alig látok ilyen hibbant ifjakat. Mennek a hangos hellók, csáók, tefigyuszok. Persze, az egész ország ilyen. Az egó számít, az alázat hiánycikk, ami számomra nehezen elviselhető, mert az én nemzedékem még nem így szocializálódott. A miénk a „már nem” és a „még nem” generációja. Akik utánunk jönnek, azokat a múlt árnyai, a régi reflexek nem kísértik; nincsenek beidegződéseik, skrupulusaik. Az előttünk születettek meg már tudták a dörgést, tőkét is szereztek. Nekünk viszont csak álmaink, jó ötleteink voltak…

A fölöttünk lévő generáció nem adta át a helyét nekünk. Megbomlott a nemzedékek, a mesterek és tanítványok egymásra épülő, érzékeny rendszere, piti szövetségek alakulnak.

Általában aki vezetői székbe ül Magyarországon, csinovnyikokat nevel ki magának, ezzel tartósítva befolyását, így biztosítva a jövőjét. Ez a sajátos szemlélet okozza, hogy a generációnk nem tud igazi generációvá összeállni. Mondjuk, az már a mi sarunk, hogy nem tartunk eléggé össze. Rudolf Peti mondta, és szerintem ebben nagyon igaza van, hogy három generációt tart vállán a korosztályunk. Segítjük a szüleinket, igyekszünk megadni mindent a gyerekeinknek, akik természetesnek is veszik, hogy anya és apa a kedvükben jár. S végül ott vagyunk mi magunk, akiknek – Charlie-t idézve – csak kijár néha egy-egy szippantás a jóból…

Kép

Kálloy Molnár Péter - Kép: Molnár.PG

Mindeközben olyasmiken morfondírozunk, hogy vajon elég hajlékonyan reagálunk-e a gyors változásokra, s hogy érdemes-e a közösség érdekeit szem előtt tartva létezni egy olyan korban, amikor mindenki az egóját hizlalja. Hol az egyéni érvényesülés érzékeny, már áthághatatlan határa? Lehet-e valaki még büntetlenül elegáns? Lehet-e valaki még büntetlenül empatikus? Luxus-e a tolerancia? Nem tudom, bennem is itt záporoznak ezek a kérdések, de tanácstalan vagyok. A fölöttünk lévő generáció talán azt gondolja, hogy amikor ők voltak Magyarországon fiatalok, s nem lehetett például akárhová elutazniuk, azzal olyan sokat veszítettek, hogy joguk van most pótolni, amit csak lehet, avagy: „visszaadni a kölcsönt”, beleragadni a biztosba – akkor is, ha azzal károkat okoznak. Talán úgy veszik, nekik ez jár. Az alattunk lévő generáció pedig már megtanult itt érvényesülni, megértették a játékszabályokat, s nem is igen lázadoznak – miért is tennék?

Ami a korosztályomnak megadatott, az a választás lehetősége. Megtartjuk az értékeket, vagy feléljük a múltat?

Felvállaljuk a harcot, vagy elfogadjuk, hogy nem tudunk változtatni a sorsunkon? Egy olyan óvatos forradalmárnak, mint amilyen én vagyok, nehezen megy a háborúskodás.

– A Kossuth-díjas Iglódi István milyen osztályfőnök volt?
– Rajongtam érte mint színészért. Rendezőnek „csak” jónak tartottam. Osztályfőnöknek meg igazságtalan volt és szubjektív. Kifejezetten pikkelt rám.

– Mi az, amiért nem lettél a kedvence?
– Mert kérdéseim voltak… Én voltam Mercutio a Rómeó és Júliában. A próbán előjátszott nekem. Én naivan megkérdeztem, hogy ezt miért így csináljam. Nem volt válasza, de láttam, megjegyzett magának. Azután keserves időszak következett, de nem bánom, mert megtanultam harcolni. Később ennek a tudásnak hasznát vettem, például a Vígszínházban.

– De éppen a főiskolás időszakban kiáltottak ki a jövő nagy ígéretének. Nincs itt ellentmondás?
– Egy dolog, mi látszik kint, és egy dolog, mit érzel belül. De az igaz, hogy valahogy összesodródtunk ott, olyan figurák, akik mást akartak, akik picit talán deviánsnak tűntek. Ott volt Röhrig Géza, aki az Oscar-díjas Saul fiában volt a főszereplő, de akkor még inkább a rendezés érdekelte meg az írás, és piszkosul tehetséges volt. Meg Szűcs Gábor – „A medve”. Meg Kálid Artúr, Gáspár Andris, Bodor Erzsi, Létay Dóri.

Azt hiszem, erősítettük egymást, és egymást rántottuk bele az őrült helyzetekbe.

– A Joyce-átirat, a Tóbiás színrevitele őrültség volt?
– Bizonyos értelemben igen. Röhrig érdeme, hogy megszületett. Meg a hiányé, amelyet ösztönösen éreztünk magunkban. Nem akartunk üzembiztos színházat csinálni sem a Nemzetiben, se másutt. A Medve egyenesen azt hangoztatta, menjen mindenki a fenébe, mi majd bebizonyítjuk, hogy léteznek új utak, ösvények, színek.

– Az áttörés a mai napig várat magára…
– Talán igen. De azért azokban az években születtek fontos és merész dolgok, amelyekre a mai napig büszke vagyok, és lett hatása a hazai színházi életre. A Tóbiás dacból született. Röhrig a Joyce-féle A bohócot dolgozta át. Végeredményben két szaros főiskolás csinált egy saját darabot. Kitaláltuk, hogy a Színművészetin a próbateremben játsszuk majd, amit nyilván a suli biztosít nekünk. Nem egészen így alakult; a termet megkaptuk, de áramot hozzá már nem! Sebaj, mondta Géza, és vásárolt ötven zseblámpát. Azokat minden előadás előtt odaadtuk a közönségnek. Lényegében ők világítottak, de élvezték, mert a sötétben misztikus élménynek lettek részesei. És erre mi történt? Egyszer csak eljött hozzánk a rettegett kritikus, Molnár Gál Péter, majd a Mozgó Világban hét oldalon át egekbe dicsérte a dolgot. Iglódi persze ennek sem örült. De Ablonczy László, a Nemzeti Színház akkori igazgatója mégis mellénk állt, a színháza számára meg akarta vásárolni a produkciót. Már majdnem révbe értünk, amikor Röhrig elhúzott Izraelbe, ahonnét megüzente: a darabot letiltja Budapesten, a Nemzeti se veheti át! Pofára estem…

– De azért haladt tovább a szekér, kívülről legalábbis úgy látszott, hogy van igény erre az új hangra.
– Igen, mázlim volt. Witkiewicz Anya című művét levittük a Komédiumba. Befogadták. Azután erre hivatkozva sorban visszaadtuk a nekünk felkínált szerepeket a Nemzeti Színház készülő Chioggiai csetepaté-előadásában.

Kép

Kép: Szepesi Zsuzsanna

– Gyűjtögetted a jó pontokat?
– Elismerem, nem taktikáztam ügyesen. Akkor is a dac dolgozott bennem, amikor a Bede-Fazekasnak és nekem felajánlott két „nagy” vígjátéki szerep ugrott, majd – kárpótlásul? – felajánlottak egy kisebb szerepet a Bánk bánban… Hűtlennek, hálátlannak tűnhettem, mert adódott egy másik lehetőség, s egyszerre Amerikában találtam magam a Varázsfuvolával.  

Sikerem lett, marasztaltak volna. A Miss Saigon egyik szerepét ajánlották föl. Erre mit csináltam én, a nagy taktikus? Hazajöttem…

– S a Nemzetiben nem kértek már belőled…
– Így valahogy.

– A Vígszínház mégis leigazolt.
– Minden szép és jó volt ott fél évig, addig, amíg a nevem mögött ott díszelgett, hogy f.h., azaz főiskolai hallgató. Bár egyesek szerint ez ősidők óta egészen mást jelent: félig hülyét kell érteni alatta.

– Hogy lettél a Vígszínház Fernando Morientese? Hiszen úgy tűnt, hasonló szerepkörbe kerültél, mint a Real Madrid örök tehetsége, aki valahogy soha nem tudott megragadni a kezdő tizenegyben, s az örökös csereember helyzetében találta magát.
– Talán túl szépen indult minden, és ez megbosszulta magát. Marton László, a Vígszínház igazgatója azt mondta: „hatalmas tehetség vagy, még a Szarvas Jóska ilyen…” De amint hivatalosan leszerződtem, jöttek a gondok. Egyetlen labdát se kaptam! Zenés darabokban főszerepek sorát ígérték, de ezekből semmi nem valósult meg. A padlásban megfordultam, ennyi. Ott is mint Robinson, a gép! A domb című előadásban kétmondatos feladatot osztottak rám… Nem tudtam meg soha, mi az oka a mellőzésemnek.

Négy szomorú év volt ez. Megviselt, akkor híztam meg. Parkolópályán vesztegeltem. A Vígszínház az én szememben egy kasztszínház volt.

Marton talán izgágának tartott. Biztos, hogy idegesítő tudtam lenni, mert nem nyugodtam bele a helyzetbe. Azért barátokra is leltem, Nagy-Kálózy Esztert, Rudolf Pétert és Cserna Tónit a vígszínházi éveknek köszönhetem. Taub János művészetét, felfogását is nagyra tartottam… 1996-97-ben 26 színész ment el a Vígszínházból, ami a véletlen számlájára aligha írható. S mindez – ne firtassuk most, milyen okokból –, 2020-ban megismétlődött…

Egyébként a semmibe vételek, a megalázó helyzetek sokáig „benne maradnak” az emberben. Sokáig fájt, hogy a titkárság legalább két filmfőszerepre nem adott ki. Megesett, hogy a próbafolyamatra, a Szent Johannára, vagy valami másra hivatkoztak. Nem titkolom, azóta, hogy onnan eljöttem, talán ha háromszor fordultam meg a Vígszínházban. Pánikreakció, gondolom…

– És ha Rudolf Péter, aki időközben igazgató lett a Vígszínházban, felhívna, hogy gyere hozzánk, várunk, akkor se mennél?
– Ő garancia arra, hogy emberségesen is lehet színházat csinálni, így ha szüksége lesz rám, és szól, biztosan túlteszem magam a múlton.