A népviselet napján a hagyományos öltözékek rólunk mesélnek

E jeles esemény, amely kezdetben Egy nap népviseletben néven indult, ma már országhatárokon túl is ismert, és ilyenkor idősek és fiatalok öltik magukra őseik darabjait. A népviselet eredeti rendeltetései közül a legerősebb a közösséghez tartozás kifejezése. A világháló révén pedig – Argentínától Ausztráliáig – bárki részesülhet ebben az élményben.  

A népviselet nem csak egy jelmez, nem csak külsőség. A népviselet mesél. Gyerekkoromban Palócföld egyik kicsi zsákfalujában gyakran végignéztem, ahogyan a szentmise után együtt ballagnak az utcán az asszonyok. Szerettem nézni ringó szoknyájukat, hallgatni a meséiket. A deliny szoknyák ráncai ezernyi történetet rejtenek. 

Elnehezült szövetek hangja muzsikál táncról, örömről, gyászról. 

Kép

Fotó: Mohos Zsófia

Százéves hímzett kötények, hatvanéves brokátszoknyák kerülnek elő a szekrényekből. Az egyes darabokról leolvashatjuk viselőjének korát, családi állapotát, azt, hogy az év melyik szakaszában járunk, vagy hogy az adott személy gyászol-e éppen. Nem véletlenül szól a mondás: „bekötik a fejét”, hiszen egy házas asszony a lakodalom után fedetlen fővel már nem járhatott.  

A legtöbb településen különböző módon és változatos elnevezésekkel illetik a viseleti darabokat: Nógrádsipeken a gyöngyökkel díszített főkötő neve tutri, míg a fekete posztókabátot a Pest környéki falvakban kacabajkának, a Sárközben bajkónak nevezik. Az azonos korban elérhető anyagokat különféle módokon használták fel: a Franciaországból importált borotvált selyemből szoknyák, kötények, néhol – például a Vajdaságban – fityulák is készültek. 

Ugyanígy a török rózsás anyagból, amelyet pipi karton kendőnek, „cic” kendőnek is hívtak egyes helyeken.  

Ma is élnek olyan asszonyok, akik minden napjukat bőszoknyában töltik, a fejüket kendővel kötik be. Számtalanszor kérdeztem meg közülük többektől, miért nem „vetkőztek ki”, tették le a viseletet életük során. Különféle válaszokat kaptam: „Ez a praktikus, hiszen egész életemben csak a földeken dolgoztam, és templomba jártam, oda meg nagyon passzol ez a parasztruha.” Aztán egy másik asszony azt mesélte: „Fiatalasszony-koromra már annyi ruhám volt – és még örököltem is hozzá édesanyámtól –, ami egy egész életen át kiszolgált.” Miközben először öltöztetett vasalt szoknyába a nyolcvannégy éves Maris néni a Vajdaságban, arra gondoltam: ha beleszülettem volna, bizony én sem fordulnék el soha a viseletemtől.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.