Lúdas Matyi egészen Mezopotámiáig menekült? – Egy ókori történet magyar köntösben

Egy történettípus, amely bejárta a világot

Julow Viktor irodalomtörténész 1963-ban jelentetett meg egy tanulmányt az Irodalomtörténeti Közleményekben, amely elsők között foglalkozott a témával, miszerint a Lúdas Matyi nem egy kifejezetten magyar történet, azaz nem Fazekas Mihály fejéből pattant ki a teljes mese. A Lúdas Matyi története, vagyis az az „eredeti magyar rege”, amelyet Fazekas a műve alcímében említ, valójában egy nemzetközi történettípus, egy vándormotívum, amelynek születtek variánsai szerte Európában, de még azon túl is. Sőt a legvalószínűbb az, hogy a Közel-Keleten született a mese eredetije. Nyugat-Európában is találkozhatunk többé-kevésbé megegyező változatokkal, de az a legmeglepőbb, hogy a magyar Lúdas Matyi történetéhez nem ezek állnak a legközelebb, sem pedig az Ezeregyéjszaka meséiben olvasható közel hasonló történet. Ellenben hajmeresztően hasonlít rá egy Mezopotámiából származó, kőtáblára vésett verses mese, A nippuri szegény ember története, amelyet 1951-ben találtak meg.

Ez a töredékesen fennmaradt mese a mezopotámiai Nippur városában született, közel 3 ezer évvel a Lúdas Matyi előtt. A városban fontos írnokiskola működött, nagy részben ott keletkezett az, amit ma tudhatunk a sumér irodalomról.

A történet főhőse, Dzsimil-Ninurta meglepő módon szinte ugyanazon módszerekkel bünteti meg a vele igazságtalanul elbánó gazdag embert, mint ahogy azt Lúdas Matyi teszi az általunk ismert történetben. A tanulmányban Julow kísérletet tesz annak a felgöngyölítésére, hogy miképp lehetséges ez a nagyfokú egyezés, amikor a sumér mesét csak az 1900-as évek közepén találták meg, Fazekas pedig az 1800-as évek elején írta meg elbeszélő költeményét, azaz esélye sem volt olvasni a sumér verziót, amikor papírra vetette Matyi történetét.

A kísérteties egyezés miatt azonban szinte lehetetlen, hogy ne lenne kapcsolat a két történet között.

Arról, hogy ez hogyan lehetséges, még folynak a találgatások.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a sumér történet szájhagyomány útján, vagy általunk még nem ismert írásos másolatok révén fennmaradhatott, és eljutott Európába. A mezopotámiai és a magyar történet mellett még egy romániai változat esetében is felfedeztek komoly hasonlóságokat. Ha mindezek a feltételezések hamisak, akkor Fazekasnak időutazásban kellett részt vennie, hogy magával hozhassa Matyit Mezopotámiából...

Megdöbbentő hasonlóságok A nippuri szegény ember és a Lúdas Matyi között

Nippur utcáin találkozunk először a főszereplővel, a nincstelen Dzsimil-Ninurtával, aki az utcán üldögél. Mivel már napját sem tudja, hogy mikor evett utoljára egy igazán jót, gondol egyet, és öltözetének egy részét eladva vesz egy kecskét. A kecskét pedig elviszi a városbíróhoz, abban bízva, hogy ha meghívja a húsra vendégnek a bírót, majd ott finoman elkészítik, és ő is kap belőle. Számításai azonban nem válnak be – bár a szöveg ezen a ponton csak töredékesen maradt fent –, a városbíró durván elutasítja, csak csontokat és inakat ad neki a kecskéért, majd kidobja őt a házból.

Dzsimil-Ninurta bosszút esküszik, és bejelenti, hogy háromszor fogja visszaadni a bírónak azt, ahogyan elbánt vele, mire a városbíró csak kineveti.

Dzsimil-Ninurta ezt követően elmegy a királyhoz, akitől kikönyörgi, hogy hadd vonuljon fel díszes öltözetben, hintóval a városban. Az uralkodó teljesíti kívánságát, Dzsimil-Ninurta pedig elindul a szekérrel a városbíróhoz. Mindenki azt hiszi, hogy a király embere, ezért nagy tisztelettel fogadják őt. A bírónak azt mondja, hogy az istenek templomai számára hozott pénzt, amit el is helyez a perselyben. Amíg a bíró alszik, Dzsimil-Ninurta ellopja a teljes összegyűjtött összeget, s amikor a városbíró rádöbben, hogy eltűnt a pénz, kétségbeesik. Dzsimil-Ninurta kihasználva a zavarodottságát, megkötözi és megveri a bírót, majd elhagyja a házat, de még visszaszól a kapuőrnek, hogy ezzel első körben visszafizette az adósságát, de vissza fog jönni még kétszer.

Bár ez az első trükk eltérő a Lúdas Matyiban láthatótól, ahol először építésznek mutatja be magát az álruhába öltözött Matyi, de a következő kettő eset már szinte teljes egészében megegyezik a sumér és a magyar történetekben.

Dzsimil-Ninurta a második körben elváltoztatja külsejét, és orvosnak adja ki magát. Elmegy a városbíróhoz, aki éppen lábadozik azokból a komoly sérülésekből, amelyeket ő okozott neki, majd felajánlja neki orvosi szolgálatait, elkülöníti őt egy szobába, és másodszor is megfizet a bírónak.

A harmadik trükk is megegyezik a Lúdas Matyiban olvashatókkal. Mivel Dzsimil-Ninurta nem tud többet a bíró közelébe férkőzni trükkökkel, álruhákkal, ezért összebeszél egy emberrel, hogy az menjen el a bíró kapujához, és kiáltsa el magát, hogy: „én vagyok a kecskés ember”, majd szaladjon el. A trükk beválik, az emberek az idegen férfi után erednek, a bíró pedig egyedül marad az épületben. Ekkor Dzsimil-Ninurta előjön a rejtekhelyéről, és immár harmadszor adja vissza a kölcsönt a bírónak. Ezt követően Lúdas Matyihoz hasonlóan Dzsimil-Ninurta is elutazik, és új életet kezd.

A hasonlóság tehát teljesen egyértelmű, de hogy ez miként lehetséges, az igazi rejtély, amelyre konkrét választ még nem tudunk. Ez is egyike azoknak az izgalmas kérdéseknek, amelyek után érdemes továbbkutatnia az irodalomtörténészeknek.