Lengyel feleségek Magyarországon – Beszélgetés a poznańi születésű Felföldi Máriával
„Nem a származásom dönti el valójában, ki is vagyok. Lengyel? Egy feleség? Az elnök? Számomra mindennél fontosabb, hogy nő vagyok. Ez határozza meg, hogy mi igazán fontos nekem. Úgy gondolom, magyar vagy francia nőként is ugyanez lenne számomra meghatározó.” Felföldi Mária a Lengyel Nemzetiségi Önkormányzat és a Polonia Nova Egyesület lelkes és tevékeny tagja. Amilyen filigrán, olyan energikus alkat. Az enyhe akcentus és az olykor-olykor előforduló nyelvi bizonytalanság mögül is kihallatszik: bennünk, magyarokban 35 év után is rendületlenül hisz, irányunkban érzett hálája töretlen.
– Poznańban születtem, és ott is diplomáztam. Először lengyel filológiát, majd filozófiát hallgattam, majd tanítottam az egyetemen, és ott ismertem meg a férjemet is. Eleinte nem nagyon akartam Magyarországra jönni, mert egyrészt kevés ismeretem volt róla, másrészt akkoriban Lengyelországban nehéz időket éltünk, reformokkal, gazdasági krízissel.
Annyit tudtam erről az országról, amit mindenki: csárdás, paprika, szabadságharc. Az elején többször döntöttem úgy majdnem, hogy visszamegyek, de aztán sikerült ezen túllendülnöm, és maradtam.
Ma már nyitottabb a világ, mindenkinek könnyebb a kapcsolattartás az anyaországgal, mégis más a nyelv, más a kultúra, így ma is sokan érezhetik azt a magányt, amit én. Ráadásul, ha valaki idegenként csöppen ide, és még a házasság se úgy működik, akkor hajlamos általánosítani, hogy a magyarok a bűnösök. Ami nem igaz! Én nagyon óvatos voltam: azt mondtam, hogy addig nem jövök ide, amíg a férjem nem beszél lengyelül.
– Kitalálom: hamar megtanulta a nyelvet!
– Persze! Összesen hét nyelven beszél, és nagyon gyorsan tanult lengyelül is, úgyhogy eldöntöttem: jövök! Egyébként ő a Kereskedelmi Minisztériumban dolgozott Budapesten, és egy konferencián találkoztunk. Szerelem volt első látásra, mindkettőnk részéről. Ez is segített felülkerekedni az utazási és egyéb nehézségeken. Ugyanazokat a könyveket olvastuk, ugyanolyan politikai nézeteket vallottunk, és ugyanazt a klasszikus zenét szerettük, így röviden mondva a politika és az opera összekötött minket. Nagyjából négy év után döntöttem el, hogy jövök, 1985-ben.
– Az ottani kulturális közegből nehéz lehetett kiszakadni.
– Nehéz volt a váltás, az új élet. A legnehezebb az volt, amikor az utcán jártam, és olyan könyveket láttam a könyvesboltok kirakatában, amikre nagyon vágytam, hogy elolvashassam, de nem tudtam, mert nem ismertem ezt a nyelvet. Megkérdeztem, mit jelent ez meg ez a szó egy-egy könyv címében, így tudtam, hogy nagyon érdekel, de hiába. Úgy éreztem magam, mint éhes gyerek a cukrászda előtt: ott van, de nem nekem – párszor még sírtam is. Nem volt más választásom, elkezdtem tanulni a nyelvet. Igaz, nehezítette a helyzetemet, hogy a férjem beszél lengyelül, a barátaim lengyelek, a munkahelyemen is lengyelül vagy oroszul beszéltem. De azért boldogultam! Moszkvában is éltünk, először négy évig, majd később rövidebb ideig. Ott tudtam könyveket olvasni és emberekkel beszélni. Ott valahogy minden simán ment. Nagyon büszke voltam, amikor Dosztojevszkijt kezdtem eredetiben olvasni.
– Budapesten milyen közeg vette körül?
– Nagyon gyorsan rájöttem, hogy a magyarok nem annyira nyitottak. Illetve azok, csak ki kell várni.
Én ahhoz voltam szokva, hogy mi, lengyelek azonnal nyitunk mások felé, gyorsan összebarátkozunk, rögtön meghívjuk az új ismerőseinket, ami hosszú távon talán nem jó. Ehhez képest hidegebbnek tűntek a magyarok. Aztán rájöttem, hogy mi túl korán mutatjuk az érzelmeinket. A magyarok nem, de ettől még nem hidegek. Mert bármikor, amikor kellett, nagy szívvel segítettek nekem.
A taxissztrájk idején volt, hogy 8–10 ember is becsöngetett hozzám a házból, mert gondolták, biztosan nem nézem a tévét, hisz úgyse értem, jöttek hát figyelmeztetni, hogy gond lehet a bevásárlással, sőt, ajánlották, hogy elintézik helyettem. Szívmelengető, fantasztikus érzés volt!
– Most is ugyanezt gondolja a magyarokról?
– Igen. Nagyon határozottan.
– Magyarországon eleinte mégis izolálva volt. Hogy sikerült először kinyitni az ajtót mások előtt, kapcsolatokat építeni?
– Valahogy rátaláltam olyan velem egykorú nőkre, akik annyira okosak és toleránsak voltak, hogy megértették, amit magyarul próbáltam mondani nekik. Aztán lassan-lassan rátaláltam itt élő lengyelekre.
– Nem érezte úgy, hogy a tudása süllyesztőbe került? Végül is otthon egyetemen tanított.
– Amikor munkát kerestünk nekem Budapesten, hamar szembesültem azzal, hogy az egyetemi diplomámmal házmesterkedni vagy takarítani tudtam volna csak. Bármennyire is szeretek takarítani, és becsülöm is ezt a munkát, jól látszott, mennyit érek abban a percben. Próbáltam az egyetemen munkát találni, akár angolul is, de politikai okokból Lengyelországból nem akartak senkit, főleg nem filozófia vagy szociológia szakirányban. A moszkvai munka ezért is jött jókor, mert irodavezetőként alkalmaztak. Az oroszokkal gyorsabban meg tudtuk érteni egymást, hisz egy nyelvcsaládba tartozunk, a kultúrájukat amúgy is különösen szeretem, így gyorsan találtam barátokat, amely kapcsolatok a mai napig megvannak. A férjem révén diplomatákkal laktunk együtt, és a szomszédaink magyarok voltak, így erről a nyelvről se kellett lemondanom teljesen.
– Budapesten végül hogyan állapodott meg?
– Ahogy tudom, sok lengyel nő magyar férje úgy gondolkodott, hogy te csak ne aggódj, a pénz az én dolgom, maradj otthon! Én ezt károsnak gondolom. Hagyni kell, hadd menjünk, hadd illeszkedjünk be. Én szerettem volna dolgozni, és szerencsére a férjem támogatott ebben. Abban azonban biztos voltam, hogy a hiányos magyar tudásom miatt nem lesz könnyű dolgom. Így inkább lengyel munka után néztem. Így kerültem a Bem Egyesületbe, ahol nemsokára alelnök lettem. Majd megalapítottuk a Lengyel Nemzetiségi Önkormányzatot a II. kerületben, amit most én vezetek, aztán bekerültem az Országos Lengyel Önkormányzatba, majd megalakítottuk a kulturális egyesületünket, a Polonia Novát 2006-ban.
A lengyel diaszpóra Magyarországon főleg nőkből áll, kevés a férfi. Mi vagyunk a szív-emigráció: csupa feleség.
A konzervatív modell szerint oda mész, ahol a férjed lakik. A polgári mozgalmakban a legtöbb aktivista nő. A néptánccsoportok és kórusok főleg nőkből állnak, ahogy a kulturális egyesületekben is hölgyek serénykednek. Persze vannak tevékenységek, amikben zavaró a férfiak hiánya, például a népi táncban. Ráadásul ők kicsit másképp gondolkodnak, mint mi, és néha jó, ha nem csak a mi szempontjainkat vesszük figyelembe.
– Mi a Polonia Nova küldetése?
– Célunk a lengyel–magyar kapcsolatok ápolása és a lengyel kultúra terjesztése. Találtunk egy hiányt a palettán, ugyanis míg más egyesületek a lengyel történelemmel, a keresztény kultúrával foglalkoznak, addig mi különféle társadalmi problémákra fókuszálunk – például a nők helyzetére –, és erre szervezünk konferenciát. Az egyik fő célunk, hogy demokráciára és együttműködésre tanítsuk az embereket.
A polgári mozgalom azért fontos, hogy lássák: ez a világ a mienk, a polgárok világa, sokat is tudunk tenni, és erre rá kell ébredni.
A szabadegyetem ennek szellemében működik már egy ideje, kitűnő előadókkal, főleg a női szerepekről. A témaválaszték széles: például a társadalmi változásokat, az informatikai forradalom hatásait, a különféle vallásokat, a génmanipulációt vagy az abortusz kérdését járjuk körbe. Az előadásaink lengyelül hangzanak el, hisz a szaknyelvet nem mindenki érti magyarul, másrészt mivel a nyelv is változik, az itt élő lengyelek kontaktusba kerülhetnek az anyanyelvük korszerű változatával. Nekem a tanítás nagyon fontos az életemben. Szeretném arra nevelni az embereket, hogy vegyenek részt a saját életükben. Mindannyian részei vagyunk a társadalomnak, és mennyivel jobb, ha mindezt nem passzívan, tétlenül nézzük, hanem aktívan, mi magunk is teszünk a változásokért. Rendszeresen előfordul, hogy akkor hívok meg valakit egy rendezvényre, ha aktívan részt is vesz annak az előkészítésében. Ez a világ a mienk, és van benne dolgunk!
– Titkos terv?
– Van! Próbálom lefordítani a kedvenc magyar íróm egyik könyvét lengyelre, de sajnos kevés rá az időm.
– Szabó Magdára tippelek…
– Nevetni fog! Rejtő Jenőtől először angolul, majd magyarul olvastam a Tizennégy karátos autót. A fehér foltot már félig lefordítottam, mert nagyon szeretem, jó a dramaturgiája. Jó lenne, ha több időm lenne rá, mert szívesen bemutatnám a lengyeleknek Rejtő munkásságát, hisz fantasztikus humorú író. Őt nagyon érzem. Szabó Magdát nem tudnám szépen fordítani, de Rejtő a szívemben van, csak most nincs időm, mert ez nem olyan, hogy ha van fél órám, akkor megcsinálok egy oldalt…
– Mióta érzi magát itthon nálunk?
– Minden évben ültetünk 1000–1500 fát a Pilisi Parkerdőben. „Gyökereket eresztünk” – így hívjuk ezt az akciót, már 12 éve. Igaz, ezek jelöletlen fák, de ha odanézünk, tudjuk, hogy azok a mi csemetéink. Mi ezeket hálából ültetjük az országnak, hiszen befogadtatok minket, etettek, mindent megadtok nekünk.
A nemzetiségi önkormányzatok ajándékba kapnak pénzt, hogy ápolhassák saját hagyományaikat. Ezért hálásnak kell lenni, főleg, mert nem láttam magyart, aki tiltakozna, hogy 13 nemzetiség van itt, önkormányzatokkal, egyesületekkel és pénzbeli támogatással. Szerintem ez nagyon szép, hogy a magyarok ennyit szánnak ránk. De hogy végre válaszoljak: már itthon vagyok. Ha beszélgetek az itt élő lengyel barátaimmal, és azt a szót használjuk, hogy „nálunk”, akkor mindig rákérdezünk, hogy jó, de pontosan hol? Itt vagy ott? Odáig jutottunk, hogy a „nálunk” az inkább itt, mint ott. Persze mindenki, aki más országban telepszik le, először küzd a honvággyal, de tíz év múlva, ha visszamegy, észreveszi, hogy a régi barátságok elmúltak, az élet és a környezet megváltozott, a kötődés fellazult. Ezért nekem már Magyarország a hazám, hiszen itt élek, itt dolgozom, itt érzem jól magam.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>