Lefejezett Mária-szobor, avagy vihar a linzi katedrális kiállításán

Meddig lehet helye egy művészeti kiállításnak egy működő templomban?

A 20. század közepétől vált elfogadottá, hogy a keresztény templomok képzőművészeti és másfajta tárlatoknak helyet biztosíthatnak – bizonyos korlátok között. Ilyen korlát volt a legutóbbi időkig, hogy a kiállítás nem akadályozhatta a templomtér eredeti, liturgikus funkcióját, továbbá a témája nem ütközhetett a keresztény tanítással, nem sérthette a hívők érzéseit. Az utóbbi időkben ezeket a korlátokat a „világgal folytatott párbeszéd” jegyében sok helyen figyelmen kívül hagyták, vagy legalábbis e határokat szinte végtelenné tágították, amibe akár a blaszfémia is belefér. A linzi templomi kiállítás a nyugati torony alatti „művészeti szobában”, vagyis kápolnában egy sorozat része volt, amely a „Művészi álláspontok a Szent Családról” címet viselte. Beszédes cím ma, amikor a család hagyományos (keresztény) definícióját élvezettel szünteti meg az a politikai törekvés, amely a nemek fogalmát is teljesen súlytalanná, használhatatlanná tette – s mindez egy templom falain belül is zajlik. A gendermozgalmak és a feminizmus jegyében kapott helyet a templomtérben a naturalisztikusan szülő Mária szobra.

Kik nem értik, ami történt?

Először is nem érti ezt a „vandál” reakciót Martina Resch teológusnő, aki a Linzi Katolikus Magánegyetemen tanít, és ennek a projektnek az egyik kezdeményezője volt. „Teológiai szempontból a mű Isten megtestesülésének erős megvallása” – vallja sajátos logikával.

Nem érti a lefejezést a művészettörténész, a „Művészi álláspontok a Szent Családról” sorozat kurátora, Martina Gelsinger sem. „Máriát még soha nem mutatták be így a művészettörténetben”– állítja, vagyis vajúdva szülve nem ábrázolták. Ha a teológiai és művészettörténeti tudást mellőzzük, valóban úgy tűnhet, hogy ez igaz. 

Csakhogy a teológia nem támasztja alá, hogy Mária úgy szült, ahogy a hétköznapi asszonyok. 

A kereszténység tanítása az eredendő bűnről – amelynek következménye a fájdalommal szülés – kizárttá teszi a vajúdva szülő Mária ábrázolását. Ahogy Jézus foganása se naturalisztikusan zajlott, úgy születése sem – és ezt 1900 éven át tudták a művészek. 

Nem érti a történteket persze a mű kivitelezője sem, Theresa Limberger, akinek 200 munkaórája ment így tönkre.  „Számomra ez több okból is ijesztő – mondta. – Egyrészt, hogy egy művészi alkotás ily módon megsérül. Másrészt a vandalizmus egy olyan tény megtagadása, amely időtlen idők óta megtörténik: nevezetesen egy ember születésének. Mária húsból és vérből való ember, és a szoborral az volt a célunk, hogy rámutassunk az erejére. Mária az anyaság szimbóluma, aki egy csodálatos embert szült, aki összehozza az embereket, és pontosan ezt ábrázoltuk.” Ezt a szívhez szóló, magasztos érzelmeket gerjesztő nyilatkozatot az ateizmus ismérveiről szóló tankönyvbe lehetne emelni, annyira tipikus példája annak a materialista átértelmezésnek, ami semmit nem ért a kereszténységből. Mária és Jézus a keresztények számára messzemenően több, mint „csak” két hús-vér ember, akik azért vannak vagy voltak, hogy embereket összehozzanak. 

Nem érti Esther Strauß sem, az alkotás „szellemi anyja”, aki pedig e szoborlefejezésnek köszönhetően kilépett az ismeretlenségből. Erre a furcsa végkövetkeztetésre jut, megfelelve ideológiai indíttatásának akkor is, ha logikailag teljesen értelmetlen: „Számomra ez az erőszak annak a kifejeződése, hogy még mindig vannak olyanok, akik megkérdőjelezik a nők saját testükhöz való jogát.” Érezhető, hogy Esther Strauß  csak maga körül forog, és egyáltalán nem érti, mi megy végbe mások, a másként gondolkodók lelkében. És nem is érdekli.

Doris Lang-Mayerhofer, Linz város kulturális tanácsosa nyilatkozatából egy kis ijedtség, megszeppentség is kiérződik. Azt mondta, mindenkit felkérnek, hogy fejtse ki véleményét az egyes művészeti projektekről, de „a rombolás nem eszköze társadalmunk demokratikus megértésének, hanem a művészet szabadsága elleni gyáva támadás". A művészetnek vitákat kell gerjesztenie – mondta. És ha tudatosan mondaná, nemcsak lózungként, akkor arra a következtetésre kéne jutnunk, hogy a művészet segítségével akarják hergelni és konfliktusokba keverni a hívő közösséget.

Kép

A linzi katedrális – Forrás: Wikipedia

A furfangos egyházfi, aki viszont tudatosan provokál

„Tisztában voltunk vele, hogy ezzel az installációval is vitákat fogunk kiváltani. Sajnáljuk, ha megbántjuk az emberek vallásos érzelmeit, de elítélem ezt az erőszakos rombolást és a párbeszéd megtagadását, valamint a művészet szabadsága elleni támadást” – mondta Johann Hintermaier, az oktatásért felelős püspöki helynök. Vagyis ő elismeri, hogy tudatosan provokált, és úgy kér elnézést, hogy egyáltalán nem bánja a történteket; úgy ítéli el a párbeszéd hiányát és a rombolást, hogy a műtárgy kiállításáról ő maga nem folytatott párbeszédet a híveivel. Amit egy művész megérdemel – alkotói szabadságának tiszteletben tartását –, azt a lelkiismereti szabadságot a hívek nem érdemlik meg.

A mélyben forrongó indulatokat elárulja, hogy a szobor bemutatása óta sok felháborodott kritikus megszólalt a közösségi médiában. Az izgalom odáig fajult, hogy egy online petíciót indítottak, amelyben még a rombolás előtt felszólították Maximilian Strassert, a székesegyház plébánosát, és Manfred Scheuer püspököt, hogy távolítsák el a műalkotást. „Kérjük, azonnal hagyják abba a tabuk tudatos megdöntését és a hívők vallásos érzelmeinek sértését a feminista-pogány szobor révén” – áll a szövegben. 

Néhány napon belül több mint nyolcezren írták alá a követelést, hatástalanul. 

Akkor jött a lefejező, aki után most nagy erőkkel nyomoznak.

De miért is nem való egy széttett lábú Madonna a nyilvánosság elé?

A „felvilágosult” médián persze végigsöpörtek a „bigott” katolikusokat ekéző és a művészi, szülési és mindenféle „szabadságot” éltető megnyilvánulások. Közöttük rengeteg nő állítja, hogy nem volt semmi baj azzal a szoborral ott, a templomban, sőt, végre beemelte a szülő nőket, az anyaságot méltó helyére. Ezek a nők megfeledkeznek egy fontos jogról: a testi-lelki intimitáshoz való jogról. Ők se szeretnék, ha sok ember stírölné a vajúdásukat. A petíciót aláírók között is nyilván sokan lehetnek, akik nem teológiai megfontolásból, még csak nem is a vallásos érzület megsértése, hanem a szemérem megsértése miatt tiltakoztak. A szülő nő ugyanis éppen feminista – és emberjogi – szempontból nem való a köz, az idegen szemek elé, prédaként az utca népének. Ezt ma is tudja a legtöbb nő, azért nem az utcákra, nyilvános intézményekbe kitett vajúdó matracokon szülnek, hanem a kórházak szülőszobáin vagy az otthonukban, csak a segítők és a szeretteik körében. A szülés gyönyörű és fájdalmas aktusa (egyelőre) csak a nőé. Ahogy a teste is az övé és a gyermekéé. Nem közpréda, nem politikai eszköz. Még Mária-szobor formájában sem.  

Idézetek forrása