„Kétszer kérte meg a kezem, de csak másodjára józanul” – Amikor az alkohol erősebb a párkapcsolatnál is
„Szerintem a párom alkoholfüggő” – mondtam halkan Nórinak, a kozmetikusomnak arcmasszírozás közben. Ez volt az első alkalom, hogy valakinek beszélni mertem a szégyenletes igazságról, noha akkor még nem sejtettem, hogy a neheze csak ezután jön, és hogy az egészbe egy kicsit én is belehalok. Két összeillő, egymás gondolatait kitaláló, egymást végtelenül tisztelő és szerető ember voltunk, de az alkohol szinte mindent elvett tőlünk: fizikai és mentális jóllétet, pénzt, munkát, tehetséget – és a jövőt, amit együtt szerettünk volna megélni. Merthogy le kellett fújnunk az esküvőt is.
Igazságtalannak érezte, hogy „rossz” helyre született
Ha jobban belegondolok, Gábor mindig iszogatott, de mindig csak módjával, és csakis esténként. A kapcsolatunk harmadik évében aztán megtört benne valami, amikor csalódott a munkahelyében, a kollégáiban és a főnökeiben. Őt sokkal jobban emésztette, hogy nehéz feljebb jutni azon a bizonyos ranglétrán, mint engem. Többször elmondta – és egyet is értettem vele –, hogy aki nem tehetősebb családba születik, nincsenek bombabiztos kapcsolatai, és nem örököl, annak roppant nehéz kitörnie.
A szorongását, az elkeseredettségét elkezdte egyre több alkohollal „orvosolni”. Nekem csak akkor tűnt fel, hogy valami nagyon rossz irányba megy, amikor rendszeresen összevissza beszélt esténként, pakolta egymás mellé a szavakat, de nem lehetett érteni, mit szeretne mondani.
Olyannyira „nem volt jelen” ilyenkor, hogy jobbnak láttam a másik szobában aludni.
Hosszú hónapokig hittem abban, hogy ha megtaláljuk az ivás igazi okát – legyen az egy régi trauma, bármilyen elfojtott dolog vagy akár egy velem kapcsolatos ok –, onnantól nyert ügyünk van, hiszen „csak” a megfelelő, személyre szabott módszert kell megtalálnunk, na, meg új facilitáló célokat.
A kezdeti szakaszban teljesen megértő voltam, egyetlen szóval sem hibáztattam őt, hiszen tudtam, hogy ez is egy betegség, mint bármelyik másik. Dr. Máté Gábortól is azt olvastam, hogy az alkohol nem választás, hanem válaszreakció a szenvedésre. Biztosítottam a páromat arról, hogy mindenben segítek neki, rengeteget beszélgettünk, noha ránk egyébként is mindig jellemző volt, hogy őszintén kommunikálunk egymással gyerekkori traumákról, szülőkkel való kapcsolatról, örömökről, nehézségekről. A mély beszélgetések után azonban hiába vontuk le a konklúziót, hiába döntöttük el, hogy ki kell szállnia ebből az ördögi körből, másnap folytatódott minden ugyanúgy. Genetikai hajlama is lehetett az ivásra, mert mint mondta, náluk minden héten legalább kétszer-háromszor jelen volt az alkohol.
A rendszeres és mértéktelen esti ivászattól hangulatzavarai lettek, és az alvásciklusa is teljesen felborult.
Lefekvés előtt sokszor csak azért ivott meg egy üveg bort, hogy álomba tudjon zuhanni, és másnap este is az italt választotta gyógyírként.
Ekkor már komoly elvonási tünetekkel – állkapocs-kattogtatással, viszketéssel és pánikrohamokkal – küzdött. Egy idő után alkohol nélkül a legegyszerűbb hétköznapi tevékenységet sem tudta elvégezni, és ha szembesítettem őt a róla készített felvételekkel, fotókkal, az csak olaj volt a tűzre. Eleinte drága, minőségi alkoholt ivott, ami egy idő után anyagilag igencsak megterhelő lett számára, így kénytelen volt az olcsóbb töményekre, borokra és sörökre váltani. Ezekből napi egy-másfél litert is képes volt meginni 2-3 óra leforgása alatt. Az arca mások szerint is éveket öregedett egyetlen év alatt.
„Milyen szerencse, hogy nincs gyermekünk!”
Az önbizalomhiány, az idegi problémák, a szorongás és a depresszió kétnaponta jelentkeztek nála, és én már csak nyomokban láttam benne azt az embert, férfit, aki számomra korábban a mindent jelentette. Nemcsak a társam, a párom volt, hanem a bizalmasom, a barátom, a testvérem és kicsit az apukám is. Ő azzal áltatta magát, hogy akkor hagyja abba az ivást, amikor akarja. Néha beismerte, hogy beteg, néha váltig állította, hogy semmi problémája nincs az itallal, ezen persze rendre összevitatkoztunk.
Dugdosta az üvegeket a lakásban – takarítás közben nem egyet találtam mosógép mögött és szekrények mélyén. Amikor túllőtt a célon, vagyis, amikor már lerészegedett, agresszív lett, káromkodott, csapkodott, kiabált, néha velem, néha az élettel.
Ilyenkor mindig nagy tervei voltak. Arról álmodozott, hogy rengeteg pénzt keres, és bejárja az egész világot.
Mivel én korábban soha nem láttam igazi alkoholistát (csak bulizó ivókat), a látottak halálra rémítettek.
Akkor is tagadta, hogy rendszeresen iszik, amikor a megtalált üres üvegeket kipakoltam elé. Szerencsére fizikailag sosem bántott, de így is elég ijesztő volt, amikor például éjjel arra riadtam, hogy ő a folyosón hangosan énekel piásüveggel a kezében, vagy amikor magából kikelve követelt pénzt italra, mert az övé elfogyott. Utóbbi esetnél meg voltam győződve arról, hogy tettlegességig is fajulhat a dolog, ezért rendőrt hívtam. Gábor itallal a kezében beszélgetett velük, a rendőrök nem kis megdöbbenésére. Azt hiszem, ekkor futott át először az agyamon, milyen szerencse, hogy nincs gyermekünk. Nem bírnám ki, ha azt kellene látnom, hogy az ijedtségtől megfeszül a kis teste, vagy ahogy pityeregve kérdezi: „Apunak mi baja?”
Amikor a családja megkérdezte tőle, hogy hajlandó lenne-e kórházban kezeltetni magát, kínomban felröhögtem, mert szerintem a világ vicce egy függőt erről kérdezni. Aztán felvilágosított egy pszichológus barátom, hogy ezt igenis meg kell kérdezni tőle, ugyanis egy ilyen kezelés csakis az ő beleegyezésével történhet. Merthogy Magyarországon olyan, hogy kényszergyógykezelés, már nincsen. Kivéve, ha az illető ön- és közveszélyes.
Sőt leszoktató programra is csak akkor lehet felvenni egy beteget, ha legalább két hete nem fogyasztott alkoholt, és már jelentkeznek az elvonási tünetek.
A kórházi kezelésre nem, de a pszichoterápiára Gábor végül rábólintott, mert szörnyen bántotta, hogy nekem fájdalmat okoz (sajnos még mindig nem maga miatt akart gyógyulni). Ambulánsan, orvosi utasítás szerint, otthon akarta végigcsinálni a leszokást. A szakember nem kertelt, az első alkalommal a szemébe mondta, hogy őt már csak kórházban lehet hatékonyan kezelni. Ekkor Gábor visszavonulót fújt, és esze ágában sem volt visszamenni a szakemberhez. Ekkor is próbáltam az ő fejével gondolkodni: kinek ne lenne ijesztő a kórházi közeg, pláne egy pszichiátria?
A négy hónapos kísérlet
Gábor egy nap bejelentette, hogy mégiscsak megpróbál önerőből leszokni. Négy hónapon át csökkentette a mennyiséget, szakorvos írt fel gyógyszereket az elvonási tüneteire. Végül már csak egyetlen deci töményet ivott. Milyen ára volt mindennek? Számtalanszor hányt és esett el a szobában, aminek következtében szegénykém karja tele volt lila foltokkal. Hol mozdulatlanul aludt, hol nyüszített, sírt, hol pedig üvöltött, mint egy kutya, és azt mondogatta, hogy meg akar halni. Volt, hogy a fotelben ült holtsápadtan összegörnyedve, máskor a vécére rohant, vagy a padlón feküdt öntudatlan állapotban.
Ilyenkor azt sem tudta megmondani, este van-e vagy reggel, és azt is nehezére esett felidézni, milyen hónapot, évet írunk. Olyan emberekhez beszélt, akik jelen sem voltak a szobában, egy vélt lénytől pedig szabályosan halálfélelme volt.
Nagy ritkán belé tudtam erőltetni pár falat ételt és némi vizet.
Borzasztó volt mindezt végigélni mellette, holott tudtam, neki ezerszer fájdalmasabb. Az ő leszokása köszönőviszonyban sem volt azzal, amit az erről szóló filmekben látunk. Az általam látott filmek közül talán csak az Egy kosaras naplója vagy a Toxikoma adta vissza hitelesen ezt a kínkeserves folyamatot. A barátaim (tehát nem Gábor családja) azt kérdezgették, hogy viselem. Próbáltam erősnek mutatni magam előttük, de az igazság az volt, hogy eléggé megtörtnek éreztem magam, a nyugtató- és altatóadagom is megnöveltem. Társas magányban éltem, noha szerencsére egyedül is mindig könnyen feltaláltam magam az életem során. Hogy mi tartott mellette? Nem a társfüggőség, hiszen pontosan tudtam, nélküle is értékes, életképes ember lennék. Ami mellette tartott, az nem volt más, mint a remény és a szeretet.
Az elvonási időszakban sokszor feküdtem mellé, a tenyerébe tettem az arcom, és csak néztem őt, figyeltem, szuszog-e. Imádkoztam, hogy az Élet, a Jóisten, a Sors adja vissza nekem őt, és mentse meg az egészségét. Láttam benne a kisgyereket, aki mindenre képes, de nem mindig hisznek benne, főleg a szülei. Könnyezve puszilgattam a kezét, az arcát, de ebből ő semmit nem érzékelt. Volt, hogy Nózi kutyánk is odajött, és esküszöm, látszott rajta, hogy felfogja, milyen nagy a baj. Nedves kis orrával megbökte Gábort, aki ilyenkor nagy ritkán megmozdította kicsit az ujjait, mintha keresne minket.
Kétszer kérte meg a kezem, de csak másodjára józanul
Gáborról a családja és a barátai is tudták, hogy nem házasságpárti. Ehhez képest a megismerkedésünk után egy évvel megkérte a kezem. Rengeteget készült a lánykérésre, ő maga díszített fel mindent, az egész káprázatos volt, és én egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyesmit tervez. Szerintem túlizgulta a dolgot, ezért a készülődés közben iszogatott, pont annyit, hogy kissé „elkenődjön” a beszéde.
Természetesen igent mondtam, mert akkor is reméltem, hittem, hogy együtt legyőzzük a szenvedélybetegséget. Egyszer viccből említettem neki, hogy egy olyan lánykérés is jó volna, amin teljesen józan.
Ezt megjegyezte, és három hónappal később józanul is felhúzta az ujjamra a gyűrűt, egy másodikat. Boldog voltam, vagy boldognak akartam magam érezni? Nem tudom, mindenesetre legbelül éreztem, hogy egy bizonyos harmadik szereplő, az ital bármikor szétszaggathatja kettőnk kapcsolatát. Eléggé kiábrándító tud lenni, amikor rájössz, hogy tulajdonképpen egy üvegbe töltött löttyel kell versenyezned.
Az említett négyhónapos leszokás után Gábor visszaesett, nem is próbált többször leszokni, és ittasan többször is elhagyta a száját a mondat: „Jó nekem így! Soha nem fogom teljesen letenni az italt, ezt tudom ígérni.” Beláttam, hogy az alkohol erősebb mindkettőnknél. Innentől kezdve egyetlen mondat zakatolt a fejemben: én ezt az esküvőt nem akarom! Egy hónappal később le is fújtuk, azt követően pedig megegyeztünk, hogy külön utakon folytatjuk. Mivel Gábor megmakacsolta magát, és nem költözött el, én voltam az, aki egy éjjel összepakolta a cuccait, és elhagyta a lakást. Hiába vigasztalom magam azzal, hogy minden tőlem telhetőt megtettem érte, a lelkiismeret-furdaláson ez nem segít.
Miért nem működik a kontrollált ivás egy függő esetében?
„A szenvedélybetegek azért nem ihatnak alkoholt, mert függőként egyszerűen másmilyenek, mint a »normális« emberek. Olyan betegségben szenvednek ugyanis, amelynek következtében teljesen elveszítik az alkoholfogyasztás feletti kontroll képességét. Persze valószínűleg számtalanszor megpróbálták már bebizonyítani ennek az ellenkezőjét, és csak azért is megitták azt a bizonyos »csak egy pohár« italt, aminek a vége a legtöbb esetben visszaesés. Az első ital elfogyasztása miatt fellépő sóvárgás olyan erős biológiai kényszert szül, amelynek hosszú távon senki sem képes ellenállni. Épp ezért fontos, hogy felismerjük: az alkohol felett nincs hatalmunk. A hatalmunk arra korlátozódik, hogy az első pohárra nemet mondjunk. Minden egyes nap. Néha tényleg meg kell várni, hogy elérje a lejtő alját az ember, mert akkor már nem marad semmi, és sokan csak akkor ébrednek rá, hogy baj van – mondja Habis Melinda klinikai szakpszichológus, majd hozzáteszi: – Nehéz nem érezni lelkifurdalást, ha elhagyjuk, akit szerettünk. De tartsuk észben, hogy mindenki elsősorban a saját életéért felelős. Nem kell senkinek a megmentő, önfeláldozó »anyukájának« lennünk, mert közben a saját életünktől vonjuk el az energiát! Megmenteni csak akkor lehet valakit, ha ő maga is akarja.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>