El kell bánnunk végre a vírusokkal! – Márka Szabolcs szerint a tudósok álmai előreviszik a világot

– Mit tapasztal az utóbbi időben a koronavírustól sújtott New Yorkban?
– A rossz hírekkel ellentétben összefogást és önzetlenséget. A fiatalok vásárolnak az időseknek, az emberek maszkot viselnek – annak ellenére, hogy ezzel nem magukat, hanem a másikat védik –, és nem mennek közel egymáshoz. Az embermennyiség az utcán a korábbi töredéke, a város szinte üres. Viszont minden este hétkor óriási hangzavart kelt a közös taps, hogy az egészségügyben dolgozó hősök érezzék a megbecsülést.

Az USA minden részéből hoztak ide orvosokat, nővéreket, az egyetemünk, a Columbia kollégiumai is őket szállásolják el. Nem jó érzés látni, milyen sok emberen nem tudnak segíteni, a lélegeztetőgépről kevesen térnek vissza. Ráadásul a gépre helyezéskor, illetve levételkor olyan mennyiségű vírus szabadul el a levegőben, hogy az orvosokra nézve ez a legveszélyesebb folyamat. Dolgoznak köztük remek magyar orvosok is, akik igény esetén bizonyára szívesen átadnák tapasztalataikat az otthoniaknak, mert egy „idegenvezető” – aki már tudja, mi működött a bajban, s mi nem – jól jöhet, ha a lazítások miatt esetleg Magyarországon is romlana a helyzet.

– Ön szerint kell ettől tartanunk?
– A társadalom megnyitása esetén tudni lehet, hogy százalékosan hányadrészét fogjuk elveszíteni a veszélyeztetett csoportoknak. Abban a pillanatban, hogy eleresztjük a vírust, ezeket az embereket feláldozzuk. Nem tudjuk pontosan, kiket, de azt igen, hogy statisztikailag hány főt. Nagy dolog, hogy a társadalom világszerte belement a lezárásokba, hogy a betegek száma ne lépje túl az orvosi kapacitást.

Büszke vagyok arra, hogy Magyarország a világon szinte egyedülálló hatékonysággal fogta meg a vírust! De a nyitást csak úgy tartom észszerűnek, ha mellette – mert működhet a kettő együtt is – foggal-körömmel védjük szüleinket, nagyszüleinket.

Itt, Amerikában folyamatosan jönnek a gyászjelentések az ismerősöktől: „elveszítettem édesapámat, nagymamámat a COVID-ban”. Nem szabadna lemondanunk róluk, amíg a tudomány fel nem fedezi a vakcinát és a gyógymódot, mert ez nem „ha”, hanem „mikor” kérdése. Lesz vakcina és ellenszer is, s akkor majd – mondjuk egy év múlva – sírhatunk, hogy nincs nagymama, anya vagy apa, pedig a gyógyszer meggyógyította volna…

Kép

Márka Szabolcs a laborban – Kép: Columbia Egyetem

– Abban mennyire lehetünk biztosak, hogy csak az idősek, a krónikus betegek vannak veszélyben?

– Sajnos egészséges fiatalok, sportemberek is áldozatul esnek – nem értjük, miért, és miért pont ők. Olyan játékot játszunk, amelyben sem az ellenfelet, sem a szabályok egy részét nem ismerjük.

Nem szeretném, ha én vagy a családomban bárki elkapná a koronavírust, mert nem tudjuk, mivel állunk szemben, s ha túléljük is, milyen hosszú távú következményekkel kell számolnunk. Mert ezeket ennél a vírusfertőzésnél sem zárhatjuk ki: tüdőkárosodás, vesebajok – vagy például, úgy tűnik, mifelénk sok fiatal kap agyvérzést is a COVID-tól. Hiába vészeljük tehát át, ha esetleg megnyomorodunk tőle.

– Azért nyugtasson meg: látja a fényt is az alagút végén?
– Sok okos ember dolgozik keményen – fizetség nélkül, lelkesedésből is – a megoldásokon. Írjuk az asztrofizikai, biofizikai cikkeket, közben a szabadidőnkben közösen gondolkodunk más tudósokkal a COVID kezelésén. Az USA-ban – a Columbián is – a különböző kutatási területek együtt dolgoznak a megoldáson.

A területeken átívelő összefogás filozófiája nélkül a Columbia sok Nobel-díja sem lett volna elérhető a múltban. Egy fizikus fedezte fel az irodám felett a lézert, amely ma szinte minden orvosi-biológiai kutatás része. Az irodám alatt egy másik fizikus a nukleáris magnetikus rezonanciát találta meg, ezért tudják az orvosok MRI géppel valós időben megnézni, hogy mi történik az agyamban. A tudományterületek összefésülése nélkül megszűnne a modern élet! Egyetemünkön minden héten tudományos konferenciát tartanak több száz szakértővel a koronavírusról, a kórházak azt mondják: segítsetek, ezek a problémáink. Mi pedig azt: adjatok nehéz problémákat, mi megoldjuk őket! A mérnökök pedig megtervezik és legyártatják azt, ami épp nincs. Kiegészítjük egymást, nem tart évekig egy-egy kutatás, hanem heti szinten új tudáshoz jutunk a vírusról is.

New York és a Columbia a frontline, de például Zsuzsa egyik ötletén a Mayo Clinic és a Florida Egyetem mellett japán és új-zélandi intézmény is együttműködik velünk. Egy hónap alatt összehoztunk egy olajozottan működő nemzetközi csapatot. Sok éve foglalkozunk neurológiai kutatásokkal is, és épp ezek alapján találtunk tesztelhető gyógyszereket. A sterilizációban is nagyok a kihívások, mert meg kell védjük az orvosainkat. A felfedezések kellenek a boldog élethez, hát még most az egészséghez!

Kép

Márka Szabolcs egy ngorongoro-i expedíción Kép: Josh Weinstein 

– Óriási erőforrások mozognak tehát, hogy Amerika – vagy más – megmentse a világot…

– A legnagyobb koponyák és a leggazdagabb emberek teszik bele az energiájukat és a pénzüket, mert aki a leggyorsabb lesz, az nyilván hatalmas üzletet is csinál. Nagyon komoly verseny folyik a világban – a világért.

Egy–másfél évre így is szükség lehet, hogy biztonságos oltóanyag legyen, amely el is juthat fokozatosan hétmilliárd emberhez… De az is érdekes, ahogy közben átalakulhat a világ. Soha nem értettem például, hogy egy New York-i pizzába miért jön a világ minden tájáról az alapanyag, amikor 50 kilométeren belül minden jó minőségben elérhető. Túl komplikált a gyártói lánc, inkább sok mindenről meg kellene tanulni, hogyan kell csinálni. De Magyarországon szerencsére sok a képzett, rátermett ember! Szenzációs döntésük volt az is, hogy nemcsak maszkokat és kesztyűket szereztek be, hanem gyártósorokat is. Jövőre jobbat gyárthatunk majd, mint mások! Mert lehet, hogy olcsóbb idehozni máshonnan a „csavart”, de baj esetén nem fogják eladni nekünk, azaz biztonságosabb megtanulni „csavart gyártani”. Ezt a hozzáállást az USA is most tanulja...

– Mely területeken változtathatja még meg a szemléletünket a világjárvány?
– Bízom abban, hogy többen és többet fognak a kutatásokba fektetni. Mert nincsen nagyobb hasznot hozó vállalkozás a befektetésnél gyermekeink elméjébe. Igaz, ehhez nem negyedévekben kell számolni a profitot, hanem évtizedekben. Azért nevelünk ma a családban jó gyerekeket, hogy 20–30 év múlva beérjen a gyümölcs. Én Nyíregyházán végeztem az általános és a középiskolát, ahol a tanárok úgy foglalkoztak plusz idejükben is a tehetséges, érdeklődő diákokkal, hogy tudták, ebből személyesen nekik soha nem lesz hasznuk. De ne is igyunk többé jó bort, mert annak 30 éves érlelés kell? Szerencsére vannak hősök, akik megcsinálják. Az is lehet, hogy a vírus kapcsán Amerika tudósai írják meg a jó cikkeket, de Kína gyártja majd le a terméket. Az ideális persze az volna, ha mindenki befektetne, és mindenki aratna…

Azt is gondolom, hogy a családok erősebben jöhetnek ki a mostani válságból, mint az egyének.

Sőt az is körvonalazódik, hogy a fiataloknak már nem annyira a fogyasztói lét, a lakás- és autóvásárlás a fontos, inkább intellektuális dolgokba fektetnek, élni akarnak, ami egyáltalán nem baj! 

Kép

Márka Szabolcs a fiatal tudósként kiérdemelt Blavatnik-díj átvételekor Kép: NYAS (New York Academy of Sciences)

– Említette a családokat – önök New Yorkban milyen elvek szerint nevelik a négy gyermeküket?
– Egy lányunk és három fiunk tökéletesen beszél magyarul, hárman cserkészvezetők is. Magyar iskolába is jártak hétvégenként, sőt, a nagyszülők segítségével nyaranta Nyíregyházán elvégzik otthon az általános iskolát. Fontosnak tartottuk ezt, mert egyrészt a magyar oktatás amerikai mércével mérve igen magas szintű, másrészt New Yorkban is magyar családot akartunk építeni. A gyerekeknek ehhez ismerniük kell a hazai írókat, költőket, a nyelvtant, a történelmet, amit nagyon szeretnek is. És cserkészként több népdalt is tudnak, mint mi valaha! Emese a Columbiára jár – róla nemrég az egyetem cikket is írt, mert maszkokat készít a vírus idején –, Zsolt most kezdi majd az egyetemet, Árpád és Gyula még fiatalabbak. Mindig nagy családról álmodtunk, és noha jobb lenne Nyíregyházán, mint New Yorkban, az élet itt adott lehetőséget az álmaink megvalósítására.

– Álmaik alatt nyilván a kiteljesedésüket is érti a tudományos életben.

– A tudomány jó életcél, olyan pálya, ahol boldogok lehetünk! De sosem jutottam volna idáig az otthoni tanáraim nélkül, akik jó részével máig tartom a kapcsolatot.

A tudományos pályát sokan nem egyetem után, hanem már kisgyerekként választják, így voltam vele én is. Maradandót alkothatunk, amit nem mindenki mondhat el magáról: főként a szülők, a tudósok és a művészek. Amikor Zsuzsával a Debreceni Egyetemről az USA-ba jöttünk doktorandusznak, csak tapasztalatot akartunk gyűjteni, de egyik intézményből kerültünk a másikba, s végül a Columbián ragadtunk. A részecske- és a nukleáris fizikáról váltottam az asztrofizikára, mert nem akartam egy könyvben egy sokadik számot produkálni, inkább úttörő munkára vágytam. A gravitációs hullámok felfedezése – amelyhez Zsuzsával és a barátainkkal együtt építettük a LIGO detektort – ilyen volt. Akadtak, akik azt mondták ’99-ben, amikor elkezdtünk dolgozni rajta, hogy ez lehetetlen. A hitetlenkedőknek ma nincs állásuk, a közvetlen mentorom viszont Nobel-díjat kapott. És a diákjaim is fontos felfedezésekhez járultak hozzá, illetve külföldön vagy épp otthon, az ELTE-n tanítanak.

A tudományban megéri kockáztatni! A fiataloknak üzenem: kövessék az álmaikat, ne hallgassanak senkire, mert az álmok viszik előre a világot.

– Illetve mentik meg, reméljük – ahogy arra most oly nagy szükség van!
– Az Apollo-program előtt azt sem hitte senki, hogy el lehet jutni egy másik égitestre, aztán egy évtized alatt „unalmassá” vált a Hold. Ezért nevezzük az ambiciózus projekteket moonshot-nak, holdlövésnek. Mivel egyre több vírusfertőzés – influenza, Ebola, Zika, SARS, COVID – sújt minket, ideje volna egy antivírus-holdlövésnek is, hogy megtaláljuk a „vírusok penicillinjét”. Most ne csak a Marsot vagy a Jupitert célozzuk meg, hanem tanuljunk meg egyszer s mindenkorra elbánni a vírusokkal! Ez nem megoldhatatlan, hiszen emberek és állatok milliárdjainak immunrendszere képes rá. Csak a mikéntjét nem tudjuk még, de – ha elég forrást és fókuszt kap – a tudomány képes erre, és ezzel is boldogabbá, hosszabbá, egészségesebbé teszi majd az életünket.