Anthony Hopkins táncra perdítette az Instagramot – mit üzen influenszerként a színészlegenda?

Sohasem késő

A többek közt Az elefántember, A bárányok hallgatnak és a Szenvedélyek viharában című mozik brit legendája néhány napja nem színészi képességeivel, hanem táncmozdulataival került a címlapokra. „Táncolj úgy, mintha senki sem figyelne” – írta a saját Instagram-oldalán megosztott videó alá, amit immár nem „csak” az 5,3 millió követője láthatott. 

A felvételen korát meghazudtolóan gördülékeny tánclépésekkel, háttérben a festményeivel valóban önmagát alakítja, ezzel másokat is erre biztat.

Hopkins a közösségi médiában nyolcvan felett sokadvirágzását éli, amivel nem csupán azt éri el, hogy az a korosztály is megismerje őt, amelyik már az Instagram meg a TikTok bűvöletében nő fel, hanem a korosabb nemzedékeknek is bizonyítja, hogy sohasem késő. Felvenni vagy tartani a ritmust a modern trendekkel nem ördögtől való, és a digitális felületek igenis hasznosak, ha jó cél szolgálatába állítjuk őket. Hannibal Lecter egykori megformálója a Covid-lezárások idején fedezte fel magának a népszerű webes platformokat, ahol másoknak is erőt adó életigenlő bejegyzéseket posztol, amelyek egyúttal a személyiségéhez is közelebb visznek. Nagy sikerrel táncolt például latinos rumbát vagy cumbiát is.

Nincs megfelelési kényszer

De honnan ez a sokoldalúság? Alighanem a zenével kezdődött, a hatvanas évek óta filmező klasszis ugyanis gyerekkorában zongorázni tanult. Saját zenei stílusa is kialakult, amely a komolyzenében gyökerezik, de elsődleges hivatása révén filmes hatásokat is magán visel. Hopkins számára a zene egyfajta meditáció, gondolatai kreatív kifejezésmódja, ugyanúgy kiteljesedés, mint a színészet. Sőt érett korára saját bevallása szerint át is vette a főszerepet az életében az ugyancsak szívügyének számító festészettel együtt, így a forgatások megmaradtak mellékszereplőknek. 

Azért egy Oscar-szobrocska Az apa című film főszerepéért így is nála landolt 2021-ben, „csak úgy mellékesen”.

„A zene iránti érdeklődésem négyéves koromban kezdődött – emlékezett a muzikális kezdetekre. – A szüleim vettek nekem egy zongorát, és volt egy zongoraoktatóm. Tízévesen Beethovent és Chopint játszottam – Beethovent újra és újra addig a pontig, amíg apám meg nem kért, hogy hagyjam abba. Megkérdezte tőlem: »Mit játszol?«. Mondom, Beethovent, mire ő: »Nem csoda, hogy megsüketült!«”

Az (ön)ironikus humorát édesapjától öröklő Hopkins színészként is ugyanolyan ösztönösen játszik, ahogy a zenéhez viszonyul. Még Katherine Hepburn tanácsolta neki: „Ne cselekedj. Olvasd a sorokat. Csak légy”. A billentyűkhöz ő már kisfiúként is ezzel a magától értetődő szenvedéllyel nyúlt, sosem szerette elemezni a muzsikát, csak élvezte azt. Videóiban mostanság a tánccal is így van. Annyit azért elárult művei születéséről – hiszen korántsem csak játszik, komponál is –, hogy: „A zeneművek a fejemben a zongorától távol tudatosulnak. Hallom a muzsikát a fejemben, lassan kezd kialakulni és formát ölteni. A legtöbb zene, amit manapság komponálok, már majdnem 45 éve bennem van.”

Ráadásul hiába él jelenleg Dél-Kalifornia tengerpartján, a gyökerei a mai napig hatnak az alkotásaira. „Wales minden tevékenységemben visszatérő téma: festészet, zene, az álmaim” – vallja. Legismertebb zeneműve az And the Waltz Goes On című keringő, amelyet évtizedekkel korábban írt, ám a világ csak 2011-ben ismerhette meg. Ekkor mutatták be a darabot André Rieu holland karmester és zenekara előadásában, s azonnal meghódította a közönséget.

Hopkins rajongói és kritikusai is egyetértettek abban, hogy a mű olyan érzéseket vált ki, mint a színészi alakításai: megérint és elgondolkodtat.

Érdekesség, hogy a 2007-es Slipstream című filmet nemcsak színészként, hanem forgatókönyvíró-rendezőként és zeneszerzőként is a szilveszteri születésű Hopkins jegyzi, ez az abszurd és szürreális történet ugyanakkor a közönség körében igen megosztó lett, csak az nem kérdéses, hogy egyedi. Ez is a művész intellektuális különcségét jelzi, valamint azt: mindig van lehetőség új oldalainkat felfedezni és megmutatni. Megfelelési kényszer nélkül, az elképzeléseink szerint, szabadon. Ahogy a táncban is.

Kevés színészlegendáról mondhatjuk el, hogy zenei vonalon is maradandót alkotott, főleg úgy, hogy nem zenészként futott be előbb, és a népszerűsége nyomán kérték fel később filmszerepekre is. Az pláne ritka, hogy valaki ne előadóként, hanem zeneszerzőként is működjön a legmagasabb szintű mozikarrier mellett, pedig Hopkins épp ezt teszi. Elődje talán Charlie Chaplin lehetett ebben, kortársai közül pedig Clint Eastwood esetében láthatunk hasonlót. Az övére emlékeztet leginkább Hopkins életszemlélete is – a 94 évesen is aktív Eastwood fogalmazta meg úgy nemrég a fiatalossága titkát, hogy „nem engedi be az életébe az ajtaján dörömbölő öregembert”. Nos, Hopkinsé is kint ragadt.

Van szenvedély és egyediség

A festészet is fontos része Sir Anthony Hopkins életének, számos absztrakt műalkotás születik a keze nyomán. Egyszer azt mondta, a festés számára felszabadító, mert itt nincs szükség szavakra, a színek és formák önkifejező eszközök. 

Festményei gyakran dinamikus, szinte kiabáló kompozíciók, amelyek érzelmeket közvetítenek. Tökéletesen tükrözik alkotójuk egyszerre nyers és érzékeny személyiségét.

„Egész életemben kívülállónak éreztem magam” – állítja magáról Hopkins, amihez annak is köze lehet, hogy Asperger-szindrómával diagnosztizálták. Ezt az állapotot 1944 óta ismeri az orvostudomány, de csak 1981 óta nevezik így – azt nem lehet tudni, Hopkinsról mikor állapították meg. Mindenesetre a megszállott gondolkodás mellett a baráti kapcsolatok fenntartásának nehézségei és egyedi látásmód jellemezheti. Őrá ezek különböző mértékben mind igaznak tűnnek. Megszállottság nélkül aligha jutott volna ilyen magas szintre több művészeti ágban is, a sajátos perspektívája nem is kérdés, az emberi kapcsolatairól pedig ezt mondta: „Nem járok bulizni, nincs sok barátom, de szeretem az embereket.”

Elegánsan szórakoztat

Érdekes gondolatkísérlet, vajon a huszadik század nagy hollywoodi ikonjai miként használták volna fiatalon a közösségi médiát, ha már az ő korukban is létezik. Még az is lehet, hogy nem ugyanazok futottak volna be – vagy nem ugyanannyira –, mint nélküle. Amit ma látunk: egy olyan modern polihisztornak, amilyen Hopkins, színesíti az imidzsét az, hogy érti és érzi az Instagramot, a TikTokot.

Festményei, zenéi, táncai megosztása mellett humorát is megcsillanthatja, a régi mellé gyakorlatilag új saját brandet teremtett. Amelynek lényegét ő abban ragadja meg, hogy az embereket az élet apró örömeinek élvezetére buzdítja. 

Mindezt a maga sármos eleganciájával teszi, elegánsan nem törődve azzal, mit gondol róla a világ, hiszen pusztán szórakoztatni akar. Attitűdje jótékony vírusként terjed.

Nem csoda, hisz a rajongók így Hopkins pályájának kevésbé ismert pillanataiba is bepillanthatnak, a fiatalok pedig megtudják, miért szeretik őt a szüleik, nagyszüleik. Ráadásul a kommentelőket is igen közvetlenül kezeli a művész, stílusával még többeket levesz a lábáról. A macskák nemzetközi napján például az őt az otthonában körülvevő cicákat mutatta be, majd menhelyekkel diskurált a poszt alatt.

A kilencedik iksz felé közeledve tehát teljesen új oldaláról ismerjük meg, ami korosztálytól függetlenül minket is inspirálhat. Immár nem csak a filmjei köthetnek össze generációkat. Legyen szó színészetről, zenéről, festészetről vagy digitális tartalomkészítésről, Anthony Hopkins valamennyi tevékenységében ugyanaz az erő és szenvedély nyilvánul meg, amely az idők során őt világszerte legendává tette.