„A kortárs galéria bók a köztünk élő művészeknek” – Scheffer Lívia hagyatéka

Beszélgetés Kovács-Gombos Gáborral

Több mint huszonöt éve egy szép, barátságos, nagy empátiával és művészi érzékkel rendelkező hölgy, Scheffer Lívia kortárs művészeti galériát nyitott Budán, a Kosztolányi Dezső tér 4. utcára nyíló, földszinti helyiségében. A kis szalongaléria hamarosan fogalommá vált a szakrális képzőművészetet kedvelők körében. Miliője ma is tükrözi egykori tulajdonosa és működtetője lelki gazdagságát, noha fizikai valóságában már 2018. január 31. óta nem lehet jelen. Férje, Kovács-Gombos Gábor festőművész, egyetemi docens őrzi és idézi fel emlékét a galériában, ahol színes és változatos szellemi erőtérbe vonnak minket a festmények.

Kép: Ágg Károly

– Kései szerelem története a miénk – mesél megismerkedésükről Kovács-Gombos Gábor. – Egy jó barátom, Martos Gábor művészeti író épp az egyik napilapnál dolgozott, és kis galériákat mutatott be, amikor ismeretségbe került Scheffer Líviával, a Tér Galéria tulajdonosával. (Lívia később a saját nevét adta a galériának.) Megmutatta neki a festményeim reprodukcióit, és meg is hívta őt a következő kiállításomra, Pannonhalmára, 2000. november 6-án. Ott ismerkedtünk meg, ettől kezdve szoros barátság alakult közöttünk, ami nagyon hamar átúszott szerelembe. Lívia később úgy mesélte ismerősöknek, hogy először a képeimbe szeretett bele, utána pedig belém… Furcsa lehetett ez másoknak ilyen éltesebb korban, egyik barátnőnk meg is kérdezte: „Most akkor ti jártok?” „Igen, járunk” – feleltük. Lívia még egy hosszú, bordó sálat is kötött nekem, miközben itt, a galériában várakozott a betérőkre.

– A művészet mindig jó ajánlólevél a szerelemhez.

– Egy életre szóló, harmonikus kapocs alakult ki közöttünk, tizenhét boldog év adatott nekünk. Közössé vált a munkánk is. Én a Soproni Egyetemen művészeti tárgyakat tanítok. Hetente két-három napra mindig el kellett válnunk egymástól emiatt, de amikor hazajöttem a Kosztolányi Dezső térre, a művészettel foglalkoztunk, kiállításokat szerveztünk és rendeztünk. Lívia határozta meg a galéria arculatát, ő tervezte meg a tárlatokat, ő döntött a felkért művészekről – én inkább csak segítettem mindezek technikai lebonyolítását.

– A célotok közös volt.

– Mesebelien idillikusan dolgoztunk együtt Líviával, persze nagy munka volt ez, de rengeteg örömünket leltük benne. Emlékszem, egyszer nagyon fáradt voltam a galéria átrendezése után, és elkezdtem számolni, hány képet is cseréltem át. Száz kép után nem győztem tovább a számolást. Ez azt jelenti, hogy legalább háromszázszor másztam fel és le a létrán: egyszer levettem a képet, utána a helyére próbáltam az újat, aztán szögeltem, mivel itt nem használunk drótokat és függesztősíneket, ugyanis a képek egymás mellett, alatt és fölött vannak.

Gyönyörűek voltak azok az esték, amikor átrendeztük a galériát, és különböző megvilágításban néztük a képeket. Kimentünk, hogy lássuk, hogyan néz ki a kirakatból, átmentünk a tér túlsó felére is… Egyszerűen örültünk neki, gyönyörködtünk benne. Lívia magas fokú tárgykultúrájában egységet alkotott a festmény, a szobor, a bútor, a hímzett terítő, a teríték.

 

– A 19–20. századi szalongalériákra emlékeztet ez a hely. Azokra a régi szobákra, ahol igyekeztek minden szépet, minden fontos képet besűríteni egy viszonylag kis térbe, így nem steril környezet, nem hideg légkör, hanem barátságos, bensőséges miliő jött létre.

– Lívia mindig egy otthont, egy szalont akart teremteni, nem pedig kiállítótermet. Aki ide betért, úgy érezte, hogy ez egy barátságos sziget, pici oázis, amelynek szinte semmi kapcsolata nincs a kinti nyüzsgő világgal. Itt megnyugodni és gyönyörködni lehetett, csend volt vagy komolyzene szólt.

Lívia édesapja, Scheffer Dániel vegyészmérnök, gyártulajdonos szenvedélyes műgyűjtő volt. Később, a szocialista időkben ő lett a Mirelite főmérnöke, a gyár jelképét, a kis eszkimófigurát is ő tervezte. Líviát gyerekkorában apja elvitte Borsos Miklós, Gorka Géza, Szőnyi István műtermeibe, bejáratos volt a korabeli nagy művészekhez, családját áthatotta a művészet szeretete. Ő is ezt folytatta volna, de osztályidegenként nem látta az esélyét, így inkább a másik családi hagyomány szerint műszaki pályára lépett. Vegyészmérnök lett, a Hematológiai Intézetben dolgozott több évtizeden át. A kutató vegyészi pályát is szerette, ráadásul ez összekapcsolódott a munkahelyén a véradások, a beteg emberek segítésével.

– Ötvenéves kora körül mégis pályát módosított.

– Fordulópontot jelentett az életében egy rettentő betegség: egyik unokájának pici korában eltűnt a szervezetéből a véralvadást előidéző anyag, csontvelőátültetések során azonban évek múlva meggyógyult, és Líviának nagy szerepe volt a lánya és az unokája segítésében. Ennek hatására teljesen átértékelte az emberi kapcsolatait és a dolgok fontosságát, elkezdett pszichodrámát tanulni a Debreceni Egyetemen, hétéves posztgraduális képzést végzett Daubner Béla pszichiáter vezetésével. Nem praktizált, viszont a tudását, beleérző képességét itt, a galériában kiválóan kamatoztatta. Olyan figyelmes és szeretettel teli légkört tudott teremteni, hogy teljesen idegenek is megnyíltak neki, akik betévedtek a galériába.

 

– Ez a szalongalériás rendezési elv ad egy olyan lehetőséget, többletet a képeknek, hogy „együtt szólhatnak”.

– Lívia figyelt arra, és ezt én is igyekeztem eltanulni tőle, hogy az egymás mellé kerülő alkotások ne csak színben, formában alkossanak harmonikus kompozíciót, hanem a gondolatiságuk is együtt erősödjön föl. Ha egy ilyen erőtérbe valaki érzékeny nézőként bekerült, akkor ez a párbeszéd rajta keresztül is folytatódhatott. Lehet, hogy fellengzősen hangzik, de ez a légkör sokszor gyógyító erővel is bírt. Sokan csak Lívia személyiségéért és ezért a miliőért jártak ide. Ez a galéria Lívia kiterjesztett személyisége, materializálódott lelkisége volt. Az itteni kortárs, zömmel nonfiguratív és geometrikus művek burkoltan, nagyon finoman mindig keresztény szellemiséget tükröztek, szakrális töltéssel bírtak. Nem véletlen, hogy Lívia bekapcsolódott a Szakrális Művészetek Hete szervezésébe is. Erős volt a hite, és ezt tükrözték a kiállított művek és a tárlatrendezések. Öröm volt olvasni II. János Pál pápa 1999-ben írt levelét a keresztény művészeknek, mert visszacsengtek belőle azok a gondolatok, amelyek szerint Lívia ezt a galériát fölépítette.

– Sok ember számára az a „szent” műalkotás, amelyet a templomban lát: egyházias művészet, sok esetben kicsit lebutítva. Nálatok egészen más a szakrális művészet jelentése: nem vallási jelképeket ábrázoló művekről van szó, hanem inkább egy művészi lelkületről, transzcendensbe vetett hitről. 

– Az itt kiállított művek döntő többsége a magánáhítat célját tudná szolgálni, ahogy azt a középkorban szolgálták a kis, hordozható házioltárok, amelyek segítették az imádkozást. A figurális művek jobban megkötik a fantáziát, az absztrakt, transzcendens igénnyel alkotott művek viszont megnyitják a lelkünk kapuit, így az Istenre találásnak adnak teret.

– Sok művész ajánlkozott, hogy állítsátok ki a képeit? Nehéz lehetett nemet mondani azért, hogy hitelesen tudjátok képviselni a hitbeli és művészi értékrendeteket.

– Lívia sosem fogadta el azoknak a művészeknek a jelentkezését, akik „tukmálták” magukat. Nemet mondani persze valóban nehéz úgy, hogy ne bántsam meg a másik embert – de Lívia pszichológusi érzéke és tapintatossága segített úgy elbocsájtani embereket, hogy ne maradjon bennük keserűség. Azokkal a művészekkel szeretett együttműködni, akikért meg kellett küzdenie. Ha egy kiállításon megfogta őt egy mű, akkor utánajárt az alkotójának, és megnyerte őt a galéria számára. Élvonalbeli kortársakról van szó és reményteli fiatal művészekről is. Mindannyiukkal baráti kapcsolatot alakított ki. Szellemi partnerek, hitvallásukban rokon művészek alkotásai kerülhettek így be a galériába.

Persze nem törvényszerű, hogy egy mélyen hívő művész csak hitet sugárzó, jó műveket alkot, és előfordulhat, hogy egy hitetlen művész létre tud hozni olyan művet, amely másokat hitre ébreszthet. Erre is, arra is van példa a művészettörténetben. Még a legnagyobb festőknek is vannak jobb és kevésbé jó képei. Az idő nagy rosta. Könnyen ítélkezhetünk 200 év távlatából, és úgy tűnhet, akkor bezzeg mindenki minőséget alkotott – pedig valójában csak annyi történt, hogy a gyengébb művek már kihullottak az emlékezetből, azok már nincsenek a szemünk előtt. A kortárs művészeti életben ugyanolyan értékek születnek, mint az elmúlt századokban, csak mivel benne élünk, nagyon sok rossz művel találkozunk.

 

– Kerültetek-e konfliktusba a művészettörténet szakmában és a műgyűjtésben érvényesülő uralkodó trendekkel? Nagy értéket tulajdonítanak például a meghökkentő, a társadalmi hagyományokkal tudatosan szembehelyezkedő installációknak.

– Sosem azonosultunk ezekkel az elvárásokkal. Nem akartunk soha divatosan csúnya, meghökkentő, borzongató műveket kiállítani, csak olyanokat, amelyek a klasszikus értelemben vett szépség és jóság kapcsolatát felmutatták.

A Lívia által megálmodott galéria nem üzleti terveken alapult. Nem véletlenül idézi honlapján az ismert svájci műgyűjtő-galerista, Jürg Janett gondolatát: „Csak álmaink voltak, nem terveink.” A másik kedvenc idézete itt van bekeretezve: „Hogy is mondja Anouilh Becket-drámájában a Bíboros? »Nekünk, Szentatyám, nagy erőt ad, hogy nem tudjuk pontosan, mit akarunk. A szándékok mély bizonytalanságából bámulatos manőverezési szabadság születik.«”

Gárdonyi Géza „Ida regényét” is szerette Lívia. Hőséről írja Gárdonyi, hogy ő sohasem műértő akart lenni, hanem műérző. Ezt Lívia önmagára vonatkoztatta. A művészet iránti szeretetét sokszor említették neki, és ő néha kijavította, hogy „nem, ez szerelem”. Nem volt szempont az, hogy mi a művészeti divat éppen.

– A műgyűjtés úgy él a köztudatban, hogy elsősorban üzleti tevékenység. A kortárs művek gyűjtőit pedig sokan baleknak tartják, hiszen a kortársaknak még nincs olyan nagy értékük, mint a régieknek.

– A kortárs képek hozzátartoznak az életünkhöz. Szinte minden ember számára természetes, hogy a modern elvárásoknak megfelelően öltözködik, bútorait, autóját és eszközeit a korszerű igények szerint válogatja – akkor miért ne lenne magától értetődő, hogy a környezetünket is kortárs művekkel gazdagítsuk? Mégsem ez történik, hanem a festészet terén ez a modern igazodás megbicsaklik: sokan ízlésben megrekedtek a 19. század végénél, az impresszionistáknál. Pedig a jelenünk nagy témáit korszerű nyelven célszerű megbeszélni, kifejezni, megmutatni, ahogy hajdanán az impresszionisták tették. A reneszánsz festőóriásai is a maguk korában teljesen kortársak, szokatlanul újszerűek voltak. De ma, ötszáz évvel később őket tekinteni etalonnak furcsa. Minden korban meg kell találnia a képzőművészetnek is a maga nyelvezetét, és a kortárs művek között kellene otthon éreznünk magunkat. Azok beszélnek hozzánk mai nyelven. A szakrális tartalmakat is mai kifejezési formákkal tudjuk igazán befogadni. Ezért foglalkozott Lívia a kortárs festészettel, a régiek iránti gyűjtőszenvedélyt pedig meghagyta másoknak.

Előfordult, hogy valaki bejött a galériába, és megvett egy művet anélkül, hogy ismerte volna az alkotóját, egyszerűen mert beleszeretett a műbe, úgy érezte, nem tud nélküle élni. Ez az igazi műgyűjtés, nem pedig a nagy nevű, sikersorozatokkal mérhető alkotók keresése! A műgyűjtés varázsa, hogy az otthonomba kerül egy mű, amellyel egy környezetben fogok létezni, és hogy olyan intimitás alakul ki a mű, a művész gondolatai és a befogadó között, amilyen egy múzeumban soha nem jöhet létre. Ez mindennap új örömmel ajándékozhat meg.

 

– Az a tárgy, műalkotás, amelyik hosszú időt tölt egy ember otthonában, feltöltődik az ő jelenlétével. Hozzáadódik a műhöz az emberi erőtér, attól válik még értékesebbé.

– Így van. Emlékszem szép reggelekre-délelőttökre, amikor a napfény besütött Lívia nappalijába, és rávetült egy festményre. A pillanat csodáját persze mindig Lívia fedezte fel – mosolyogva kézen fogott, és együtt néztük, ahogy a képnek mindig újabb részei ragyognak fel, ahogy új tartalommal tölti fel, szinte újraírja a pásztázó fény. Ez inspirált is engem egy-egy új festményem elkészítésekor, és a fénycsíkot is beleterveztem a képbe. Ilyet csak az otthonában tapasztalhat az ember.

A múzeumok állandó kiállításai általában kvalitásos, nagy erejű, drámákat és tragédiákat feldolgozó műveket mutatnak be, erős katartikus hatást váltanak ki. A felkavaró élménytől azonban igyekszünk hamar távol kerülni, mert nehezen férnek össze a mindennapi tevékenységeinkkel. Együtt élni olyan művekkel tudunk inkább, amelyek elcsendesítenek, békességet adnak, lélekben megtisztítanak, megnyitják a teret a Teremtő felé. Ilyen művek vannak itt: amelyeket boldogan vinnénk be az otthonunkba.

Lívia olyan hatást gyakorolt az emberekre, annyira elragadó volt a személyisége, arisztokratikus szépsége és eleganciája, hogy sokan a barátnői közül külsőleg is hasonulni akartak hozzá. Többen úgy vágatták a hajukat a fodrásznál, mint ő. Egy hölgy, miután megvette az egyik képet a galériából, olyan kosztümkabátot is szeretett volna, mint amilyet Lívia viselt. Ő kibújt belőle, és odaadta neki. Az ízlésével is azonosulni akartak: amilyen festményeket Lívia szeretett, olyan festményeket választottak ők is. Káprázatos érzéke volt ahhoz, hogy mások lakásába festményt válasszon, és azt el is helyezze a legmegfelelőbb helyen. Ha egy művésztől kapott egy képet bizományba, ő többnyire már pontosan tudta, ki az, akinek az a mű tetszene, és a lakásába hová illene. Ő azt mondta szerényen erre a kivételes képességére, hogy „ezt én egyszerűen érzem és látom”.

Amikor már nagyon betegen szörnyű fájdalmaival küzdött, és az emeleti lakásból nem tudott lejönni a galériába, előfordult, hogy én úgy beszélgettem a gyűjtővel, hogy közben telefonon tartottam Líviával a kapcsolatot. Ő pontosan tudta, melyik falon hol, melyik kép van, emlékezett a színeire és a méreteire is. A fenti lakásban fekve is tökéletesen látta a galéria minden zegzugát.

Mi lesz a galéria, Scheffer Lívia 25 évet átfogó életművének további sorsa? Érzem, hogy Kovács-Gombos Gábor szeretne szinte emlékművet építeni feleségének a szíve szeretetéből és a kedves tárgyaikból, képeikből. A galéria folytatása lenne talán a legszebb emlékmegőrzés, de Gábornak kételyei vannak, hiszen a Scheffer Galériából hiányzik Scheffer Lívia, aki ragyogását és eleganciáját megteremtette. Nélküle csak megőrizni lehet ezt a szép hagyatékot, de folytatni ugyanígy nem. Létezik viszont a ház túlsó oldalán, a Tas vezér utcában a Scheffer Galéria Műterme, Kovács-Gombos Gábor alkotóműhelye, ahol a művész tovább dolgozik, és a lelkében őrzi a feleségével töltött 17 év emlékét.

Néhány kiragadott név a sok közül, akiknek a műveit kiállították a Scheffer Galériában:

Fehér László, idősebb és ifjabb Würtz Ádám, Deim Pál, Konok Tamás, Ágg Károly, Artner Margit, Gross Arnold, Lugossy Mária, Szöllőssy Enikő, Balassa Júlia, Gyenes Péter, Paál Zsuzsanna, Salamon György, Vetlényi Zsolt, a Kő művészcsalád tagjai (Pál, Boldizsár, Virág, Péterfy Gizella), Fekete Géza Dezső, Gyulai Líviusz, Kovács-Gombos Gábor, Kovács-Gombos Dávid, Vojnich Erzsébet, Olescher Tamás, Szüts Miklós, Tölg-Molnár Zoltán, Serényi H. Zsigmond, Aknay János, Kutas László, Borsos Miklós, Deák Ilona, Ingo Glass, Bohus Zoltán, Bráda Tibor, Buczkó György, Manfred Karsch, Krajcsovics Éva, Lehoczky Krisztina, Matzon Ákos, Zöld Anikó, Szegedi Csaba. 
A galéria kínálatában a nemzetközi sztár-designer, a finn Alvar Aalto üvegtárgyai is állandóan szerepeltek.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti