A koronavírus nemcsak elvesz, hanem ad is

Itthon vagyok. Itthonról dolgozom, itthon aggódom a szeretteimért, dolgozni bejáró férjemért vagy a szüleimért. Itthon, telefonon vagy chaten élem a társasági életem, itthon vásárolok, és itthon vetem papírra mindennapi töprengéseimet, félelmeimet, reményeimet.

Kép: Freepik

Olyan kegyetlen voltam vele múlt héten. Azt mondtam neki, hogy egy olyan korú és egészségi állapotú ember, mint ő, Olaszországban nem kap lélegeztetőgépet. Annak adják, akinek jobbak az esélyei a túlélésre. „Anyu, értsd meg, ez itt történik Európában, a szomszédban!” Szemét voltam és rideg. A szavakkal lehet bántani, én ezzel most biztos betaláltam. Azt hiszem, nem kapott levegőt, amikor ezt odavágtam neki a telefonban.

Otthon vannak a szüleim. Lemondtunk minden nagy családi ebédet, a testvéreimmel már két hete karantént róttunk ki rájuk. Csak a kertben találkozunk, tartva a kellő távolságot.

Nagyon nehéz nem megölelni őket búcsúzáskor, ennél csak azt nehezebb észben tartani, hogy zsebkendővel és ne puszta kézzel érjek a kapu kilincséhez.

Eszembe jut, amikor kicsi voltam és beteg. Mindig odaültek az ágyam szélére, mindig volt mese és puszi, és azt állították, ők nem kapják el a kórságot. Ma már tudom, hogy időnként megesett, csak a szülők nem dőlnek ágynak, hanem palacsintát sütnek és legóznak a gyerekkel akkor is, ha őrült vitustáncot jár bennük az influenza.

Nem érintem meg őket. Az érintés egy szeretetnyelv, és a koronavírus most kíméletlenül elveszi tőlünk ezt. Mégsem lettünk szegényebbek. Vagyunk egymásnak, számíthatunk egymásra. Ettől nagyon boldognak érzem magam, akolmeleg van, és egy pillanatra megnyugszom, hogy minden jó lesz.

Az is megnyugtató, hogy van munkám, dolgozom, de itthonról. Amit eddig félszavakkal vagy a puszta tekintetünkkel elmondtunk egymásnak a kollégáimmal, arról most e-mailt írunk. Nehézkesebb így, még most sem tanultuk meg ezt a helyzetet, de rá kell éreznünk, mert jelenleg ezek a kereteink.

Aztán megnézem a híreket, és ez benyomja a bennem lévő pánikgombot. Emelkedik a pulzusom, cikáznak a gondolatok, bevillannak a neten látott képek az olasz kórházakról, a húspult előtt dulakodó emberekről, és a hír, hogy megnőtt a kereslet a riasztópisztolyok iránt.

Néha azt érzem, megfulladok a félelemtől. Nyugi, csak lélegezz, mondogatom magamnak… Igazság szerint nagyon nehéz megállni még most is, hogy ne akarjam hazavinni a fél közértet, közben persze tudom, hogy 20 kiló liszt meg tíz liter olaj nem védene meg semmitől, ellenben nagyon sok fánkot kellene sütnöm, ha vége a járványnak. És én nem tudok fánkot sütni… Főzni se, mert nincs időm. Apu mindennap beadja a kapun az ebédet, amit anyu készített. Megkapja egy utcával arrébb az egyik öcsém és a családja, valamint a közelben lakó másik testvérem is. A sütiből mindig hagyok estére a férjemnek is, akinek be kell járnia a munkahelyére.

A koronavírus nemcsak elvesz, hanem ad is, bármilyen bizarr is ez a gondolat. Megadja a lehetőséget, hogy felismerjem, mekkora áldás, hogy gondoskodhatunk egymásról, akkor is, ha annyira felfordult a világ, hogy gondoskodásnak számít a távolság megtartása is.

Ez az érzés olyan a léleknek, mint koronavírusos beteg testnek a lélegeztetőgép – csak hogy Coelho szellemét is megidézzem. Nap mint nap érezhetem a hálát, hogy szeretetben és békességben élhetek a családommal. Hogy vannak közöttünk kötelékek, amelyeket nem téphet el sem vírus, sem pedig a tízmilliónak (sőt tizenötmillió magyarnak) szóló kérés: #maradjotthon.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti